„Hogy én miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?” Ki ne ismerné Mézga Paula keserű felkiáltását a rajzfilm epizódjainak végén? A második sorozatból persze azt is megtudhatjuk, hogy akkor lenne csak igazán bajban, ha valóban őt választotta volna – de erre a felismerésre sok nyomorúság árán jut el szegény hősnőnk. Ha megtanuljuk elfogadni a különbözőségeinket, számos keserves élményt elkerülhetünk.
Alighanem azért tudunk olyan jóízűen kacagni Paulán, mert kicsit magunkra ismerünk benne. Hányszor érezzük úgy, hogy a boldogságunknak valami külső körülmény állja útját; azt hisszük, hogy olyasmi tehetné teljessé életünket, amit másoktól kellene megkapnunk. Gyakran a házastársunk vagy családunk más tagja tűnik a boldogság akadályának: azt gondoljuk, hogy ha ő más lenne, másként viselkedne, akkor minden rendben lenne.
A mai pszichológia azonban már bizonyított tényként beszél arról, hogy életünk minőségét – azaz a boldogságunkat, elégedettségünket – döntően befolyásolják a gondolataink, elképzeléseink, meggyőződéseink. Sőt sokkal fontosabb a meggyőződésünk, mint a „száraz tények”, vagyis a külső, racionálisan észlelhető körülmények. Mit is jelent ez a fenti esetben? Azt, hogy valójában nem a párom hibái miatt vagyok boldogtalan, hanem mert úgy gondolom, hogy neki másmilyennek kellene lennie.
Félre az ideálokkal!
Az ilyen gondolatok mögött különböző, talán nem is tudatos elvárások, elképzelések állhatnak. Gyakori jelenség, hogy a házasságról, párkapcsolatról valamiféle regényekből, filmekből leszűrt, idealizált kép él bennünk, amelynek természetesen egyetlen valódi kapcsolat sem képes megfelelni. Vagy elképzeltünk magunknak egy ideális férjet, feleséget, aki azonban nyilván csak a fantáziánkban létezhet.
Az első lépés, amely közelebb vihet a boldogsághoz, ha ezeket az elképzeléseket, a párkeresésnél használt sablonokat félretesszük, amint döntöttünk valaki mellett. Innentől kezdve nem az a kérdés, hogy milyen társat szeretnék. Ha választottam, akkor most már az a feladatom, hogy minél jobban megismerjem és szeressem azt, aki mellett döntöttem. Ahogyan az ismert lelkész-pszichológus, Gyökössy Endre fogalmazott: „Ha elvetted azt, akit szerettél, szeresd azt, akit elvettél.”
Manapság ez egyáltalán nem könnyű! Bármilyen döntésre készülünk, számtalan információforrás áll rendelkezésünkre, összehasonlítjuk, mérlegeljük az előnyöket és hátrányokat, és szinte mindig marad bennünk némi kétség: vajon a legjobbat választottuk-e, nem rejtőzik-e valahol egy még jobb lehetőség, amelyet elszalasztottunk? Tény, hogy amikor választunk, kizárunk számtalan más lehetőséget. Azonban ha nem választunk, minden lehetőséget elszalasztunk!
Az elfogadás ereje
A következő lépés pedig az elfogadás, úgy is mondhatnánk: a kiengesztelődés. Egészen bizonyos, hogy egy kapcsolatban csalódások is érnek bennünket. Csalódunk a társunkban, amikor kevésbé előnyös tulajdonságát fedezzük fel; csalódunk önmagunkban, amikor egy-egy szituációban nem csak a jobbik arcunkat tudjuk mutatni; csalódunk, mert a hétköznapok szürkébbek az álmainknál. Pedig mindez természetes, csak talán a mi elvárásaink voltak túlzottak. Ilyenkor döntés elé kerülünk: harcolunk, változtatni akarunk – vagy elfogadjuk a helyzetet, és ebben igyekszünk felfedezni a jót, a szépet.
A bölcsesség – ahogy mondják – abban rejlik, hogy szét tudjuk választani, mi az, amin nekünk kell változtatnunk, és mi az, amit el kell fogadnunk. Mégis azt tapasztaljuk, hogy még a változtatás is könnyebb, ha békességgel, kiengesztelődéssel fogadjuk a hibákat, gyengeségeket.
Ha haragszom a férjemre, hogy miért nem jön haza hamarabb, és durcás arccal fogadom, bizonyos, hogy nem lesz nagyobb kedve hazasietni, örül, ha minél később találkozik a morcos ábrázatommal. Amikor örömmel, öleléssel, mosolyogva nyitok neki ajtót, másnap már igyekszik korábban indulni, és telefonál, hogy megnyugtasson. Lehet a gyerekünk szemére vetni, hogy miért nem tudja megjegyezni, mi hol van a konyhában, de sokkal jobb, ha inkább örülünk, hogy segít elpakolni a tiszta edényt. Előbb-utóbb beletanul – és a dicséret sokkal hatékonyabb ösztönző a morgásnál.
Segíthetjük tehát társunk, gyermekeink lelki növekedését, ha elfogadjuk őket úgy, ahogy vannak. Ez azt is jelenti, hogy nem hasonlítgatjuk őket másokhoz, hiszen mindig találhatunk olyat, aki valamiben jobb – ahogy olyat is, aki gyengébb, de erre ritkábban gondolunk. Ez azonban nem valami passzív beletörődés, sokkal inkább megbékélés, bizalom, szeretet: így szeretlek, így vagy önmagad. Ez a szerető elfogadás gyógyír mindkettőnk számára, és gyakran erőforrás a változáshoz.
Szembesülés a veszteségekkel
Előfordul, hogy nem tudunk egykönnyen megbékélni a veszteségeinkkel. Márpedig egy ajándék elfogadásához többnyire üres kéz kell: ha át akarjuk venni, sokszor valami mást le kell tennünk. Gyakran éltem már át, hogy bizony nem mindig könnyű elengedni a vágyainkat. Amikor az ember házasságra lép, amikor megérkezik az első vagy egy újabb gyermek, bizony sok kisebb-nagyobb szokást, kedvenc foglalatosságot el kell engedni; át kell alakítani az életünket. Lehet persze erőlködni, megpróbálhatunk továbbra is ugyanolyan sok programot szervezni – de ez aligha lesz a kapcsolat javára.
A házasságunk legelején fájdalmasan tanultam meg, milyen fontos elfogadni az új lehetőségeket. Ahogyan régebben is gyakran előfordult, elmentem egy kórusprogramra, amely hosszabbra nyúlt a vártnál. Mivel akkoriban még nem volt mobiltelefon, két választásom volt: otthagyom a társaságot, és sietek haza, vagy maradok, de a párom nem tudja, hol vagyok ilyen sokáig. Maradtam, mert kínos lett volna eljönni – így viszont még sokkal kínosabb volt, mikor szegény férjem megjelent álmosan: értem jött, ráadásul nehezen talált meg, mert nem mondtam el pontosan, hol is leszünk. Megtanultam, hogy önmagamon kívül immár felelős vagyok valaki másért is – és ez bizonyos lemondásokkal is jár.
Vannak persze nehezebb terheink is, a múltunk, a sebeink, amelyeket hajlamosak vagyunk inkább eltakarni, figyelmen kívül hagyni ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Van, aki úgy érzi, egész életét meghatározzák a gyermekkorában elszenvedett sérelmek, méltánytalanságok vagy épp betegségek. Biztos, hogy mindezek nem múlnak el nyomtalanul, de az is biztos, hogy nem végzetesek. Ugyanaz a megpróbáltatás ugyanabban a családban az egyik gyereket tönkreteszi, a másikat megacélozza ‒ a különbség nem a külső körülményekben van.
Minden megélt nehézség, tapasztalat lehet erőforrás vagy teher, és ez attól függ, mit kezdünk velük. Nem kell engednünk, hogy a múltbeli nehézségek aggodalmakkal, szorongásokkal töltsenek el bennünket. Elfogadhatjuk őket úgy is, mint leckéket, amelyek az épülésünket szolgálták, amelyek által fogékonyabbak, együtt érzőbbek lehetünk, amelyekből tanulhatunk, és amelyek által növekedhetünk.
Egy testvérpártól hallottam, hogy igen sokat veszekedtek gyermekkorukban. Még az a kérdés is felmerült bennük, hogyan teremthette őket Isten egyazon családba, mikor annyira nem jönnek ki egymással. A szüleik ilyenkor azzal bátorították őket, hogy Isten pontosan tudta, milyen a természetük, és azért ajándékozta őket egymásnak, hogy csiszolgassák egymást.
Ha mi is úgy tudunk egymásra és a körülményeinkre tekinteni, mint Istentől kapott ajándékokra, amelyeket épülésünkre, gazdagodásunkra rendelt, akkor könnyebb lesz megbékélnünk velük, és a csiszolódással járó fájdalmat is könnyebben fogjuk viselni.
A házassági konfliktusok gyökereiről, a temperamentumbeli különbözőségek elfogadásáról sok érdekességet megtudhat Arnold Mol Házaspárbaj című könyvéből.
A szerzőről
