Sorsfordító „ha”
Nemrégiben a bátyám egy szenzációs Lackfi János-cikkre hívta fel családunk figyelmét. Ebben az író olyan eseményeket gyűjtött egy csokorba, amikor a „ha” szócskának fontos szerep jutott az életükben. Ha egy hadgyakorlat alkalmával a felesége nagyapjának a lábfejére nem tolják rá az ágyú kerekét, akkor mehetett volna a Don-kanyarba a századával együtt, márpedig onnan nem valószínű, hogy hazatért volna. Ha az édesapja 1966-ban is megnyerte volna a saját súlycsoportjában a cselgáncsbajnokságot, akkor ott ült volna azon a repülőgépen, amelyik a válogatott tagjait szállította Prágába – és nyolcvankét emberrel a fedélzetén lezuhant…
Mondanom sem kell, az írás hatására azonnal kitárult a mi kis családi legendáriumunk is. Példának okáért ha ötven évvel ezelőtt, 1968 augusztusában a baráti szocialista országok nem szállják meg Csehszlovákiát, akkor én most nem írnék Önöknek semmit – ugyanis a szüleim nem találkoztak volna egymással. Mindketten éppen azokban a legendás napokban szerettek volna visszatérni az NDK-ból Magyarországra. Mivel a forradalmi helyzet miatt a vonatjukat nem engedték be Csehszlovákiába, hosszan vesztegeltek a keletnémet határon, végül egy „kis” lengyelországi kitérővel jöhettek csak haza. Ez azonban a vonaton utazó magyar fiatalokat különösebben nem aggasztotta: az időt és az összezártságot kihasználva remekül összebarátkoztak egymással. Az én szüleim olyannyira, hogy címet is cseréltek, és levelezni, majd idővel randizni kezdtek. (Ezúton is köszönöm a bátor cseh/szlovák felkelőknek!)
Ha jól belegondolunk, mindannyiunk életében van néhány ilyen sorsfordító „ha”, amely hatalmas változást hoz az életünkben. Ennek a lapszámnak a készítése közben több ilyen történettel is találkoztam, és nagy hatással voltak rám. Ha a Petőfi Tv szerkesztő-riportere, Stumpf Kata nem megy ki Amerikába cserediáknak, akkor nem találkozik Izabellával, a kinti “pótanyukájával”. Hogy miért olyan lényeges ez? Mert az ő természetesen megélt Krisztus-hite olyan vonzó volt Kata számára, hogy elkezdte keresni azt az Istent, akiről addig nem is gondolkodott. Ha nincs az a rettenetes motorbaleset, amely kerekesszékbe kényszerítette az örökmozgó, folyton pörgő tánctanárt, Holló Andrást, akkor ma nem tudna olyan hitelesen beszélni a tanítványainak a kegyelemről, amely összetört állapotában felemelte őt. Ha szerelmük hajnalán Johanna elmenekült volna Jancsi súlyos betegsége elől, akkor soha nem tudták volna meg, hogy mennyi kincset, örömöt tartogat még nekik a Teremtő. És ha Kovács Zoltánra, a drogdílerre, akinek a bőre alatt is pénz volt, nem csukják rá egy nap a börtönajtót, akkor nem szakadt volna rá mindaz, amit addig tett. Ám Isten különös módon, a cellában álldogáló szekrényen keresztül szólította meg őt – de nem árulom el, hogyan, olvassák csak el!
Nem folytatom tovább, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy Önöknek is szép számmal akadnak ilyen sorsfordító pillanataik. Álljanak csak meg bátran, és vegyék számba őket! Érdemes újra meg újra rácsodálkozunk, hogy a mi mennyei Atyánk hányféleképp próbál meg utánunk nyúlni, hányféleképp akar megállítani és megszólítani minket. Milyen jó, hogy ilyen leleményesen, kitartóan küzd azért, hogy végre meghalljuk a hangját, és a kezébe tegyük az életünket!
Győri Virág
főszerkesztő
A szerzőről
