Egyre többünk mindennapi életére nyomja rá bélyegét a világszinten jelen lévő gazdasági bizonytalanság: a megszűnő munkahelyek, a kétségessé váló egzisztenciák, a sokszor teljesen kilátástalannak tűnő jövő. Nem beszélve az ezzel járó érték- és erkölcsi válságról, amely számos esetben megkérdőjelezi az addig biztosnak hitt alapokat is. Tény, hogy minél nagyobb a külső nyomás, a családban is annál gyakrabban fordulnak elő komoly nézeteltérések. Mit tehetünk a veszekedések elkerülése érdekében? Milyen technikákkal előzhetjük meg, hogy a családi fészekből tűzfészek legyen?
A mai kor embere igencsak híján van a célravezető konfliktuskezelő stratégiáknak. Amikor fokozott feszültséggel találjuk szembe magunkat, sokféle reakciót adunk a minket érő ingerekre. Vannak, akik sértődéssel és látszólagos lemondással, és vannak, akik a hangerejükkel, netán testi erőfölényükkel próbálnak meg érvényt szerezni akaratuknak. Ezekben a helyzetekben legtöbbször ösztönösen cselekszünk, általában a még gyermekkorban tanult minták alapján. Jó hír, hogy mivel a konfliktuskezelés tanult képesség, meg is változtatható új és hatékonyabb módszerek elsajátításával.
Légy résen!
– Hogy a környezetünkből jövő ingerre hogyan felelünk: reaktív módon azonnal visszaszólunk, vagy megpróbálunk proaktív, azaz előrelátóan cselekvő, felelősségteljes választ adni (például elszámolunk magunkban tízig, mielőtt szólnánk), nagyban befolyásolja a végeredményt – magyarázza Bódog Norbert, egyéni és szervezeti eredményességfejlesztési tanácsadó, a FranklinCovey Magyarország trénere. – Minél feszültebb egy helyzet, annál élesebb ingerek érhetnek bennünket. Ennek ellenére rajtunk múlik, hogyan reflektálunk rájuk.
De vajon mi alapján tudjuk eldönteni, hogyan reagáljunk? Kulcskérdés, hogy az inger és az arra adott válasz között tudunk-e „rést teremteni”, azaz időt hagyni magunknak a gondolkodásra – állítja a szakember. Ha ugyanis nem zsigerből válaszolunk, akkor lehetőségünk lesz eldönteni, hogy például felcsattanunk, vagy továbbra is higgadtan próbáljuk elmondani az érzéseinket, netán kilépünk az adott szituációból.
Ha időt hagyunk magunknak a „résben”, átgondolhatjuk, hogy adott esetben mi a fontosabb. Például egy vendégségre készülve az-e az elsődleges, hogy harangszóra tálalva legyen a többfogásos menü, a lakásban is élére állítva legyen minden, és a gyerekek is szépen felöltözve várakozzanak a csengőszóra, vagy az, hogy a békesség megmaradjon, még ha nem is olyan pazar az az ebéd, és az otthonunkban sem sikerült a lakberendezési magazinok hangulatát visszaadnunk. Ha időt hagyunk magunknak, el tudjuk dönteni, melyiket áldozzuk fel a másik javára. A családi békességet, a készülődés örömét vagy azt, hogy egy „feladat” időre tökéletesen és százszázalékosan kész legyen. Ha más a cél, más lesz a reakció is!
Teremtőnk döntési szabadságot adott nekünk: magunk választhatjuk meg, hogyan reagálunk, de a következményekért vállalnunk is kell a felelősséget. A cél az, hogy mielőbb felismerjük és megelőzzük azt a feszült állapotot, amikor már nem vagyunk képesek józanul gondolkodni: ha kell, időt kérni a beszélgetés racionális folytatásához vagy elmondani magunkban egy rövid segítségkérő fohászt. Azzal, hogy nem magunkra és nem a sérelmeinkre figyelünk, már engedni kezdhet a szorítás.
Ha kiegyensúlyozottak vagyunk, egyszerűbb a dolgokon legyintve túllépni. Ám minél nagyobb a feszültség, annál rövidebb lesz az a bizonyos résidő. Ha például valaki a kilátástalan élethelyzete, munkahelyi bizonytalansága miatt egyre idegesebben viselkedik a körülötte élőkkel, akkor ők is egyre ingerültebb válaszokat fognak adni. Ebből az ördögi körből egy idő után már nagyon nehéz kitörni. Ilyenkor válik rendkívül fontossá a tudatosság. És hogy milyen technikák segíthetnek a konfliktushelyzetek elkerülésében, oldásában?
Panaszláda az asztalon
– Egy ismerősöm gyesről ment vissza dolgozni. A munkahelyén egyszerre több felelősségteljes feladatot kapott, emellett a gyerekeket, a háztartást is el kellett látnia, így hirtelen összecsaptak felette a hullámok – osztja meg tapasztalatait a szakértő. – A növekvő nyomás pedig egyre gyakoribb családi összetűzéseket eredményezett. Ezek megelőzésére arra jutottak, hogy kineveznek egy dobozt panaszládának: ha bárkinek baja van a másikkal, beledobhat egy cédulát az „esetről”. Sokat segített nekik ez a módszer abban, hogy mire leírták a problémát, legtöbbször már nem is tűnt akkorának a sérelem, másrészt nyugodt körülmények között rendszeresen átbeszélték a „jegyzeteket”. Odáig jutottak, hogy egy-egy vita közben viccesen ki-kiszóltak a szituációból: „Vigyázz, felírlak!” Végül olyan jól működött a dolog, hogy az év legjobb pillanatairól tanúskodó élményláda lett a régi dobozból.
Elő a naplóval!
Akár ilyen „egyéni panaszláda” lehet például a naplóírás is. Amikor elkezdjük írni a problémás helyzeteket, a tapasztalatok szerint sokszor rájövünk, mennyi mindent tudnánk mi is tenni azért, hogy azok a szituációk máshogy alakuljanak. A naplóírási technika segíthet akkor is, ha például egy-egy visszatérő helyzetre rendszeresen élesen reagálunk. Ha megfigyeljük az előjeleket, előre fel tudjuk majd ismerni, mitől szakad el a cérna, és adott esetben időben hátrébb tudunk lépni. Amire ugyanis elkezdünk figyelni, abban képesek leszünk sokkal tudatosabban cselekedni
.
FILÉ-zd ki a helyzetet!
Hasznos lehet az úgynevezett FILÉ-technika is, amikor időt teremtünk arra, hogy a „résben” gondolkodjunk. Négy egymást követő kérdés segíthet eldönteni, hogyan válaszoljunk – illetve hogy válaszoljunk-e egyáltalán – egy adott helyzetre.
Fontos-e igazán az, amiről szó van?
Például évek múlva is lesz-e hatása az életemre, akkor is zavarna-e a dolog?
Indokoltak-e az érzéseim, gondolataim?
Valóban jogos-e a felháborodásom, vagy esetleg én tettem olyat, ami kiválthatta a reakciót?
Lehet-e pozitívan változtatni rajta, befolyásolni?
Van-e reális esély rá, hogy az illető vagy a helyzet megváltozzon? Ha nincs, akkor egyáltalán nem biztos, hogy érdemes vele foglalkoznom.
Érdemes-e tennem valamit?
Ha fontos is, indokolt is, és lehet is befolyásolni, még mindig átgondolandó, hogy megér-e annyi plusz idő- és energiabefektetést, amennyibe az érdemi változtatás kerülhet.
Ha sorban megválaszoljuk magunkban ezeket a kérdéseket, lehet, hogy a végén nem is reagálunk egy bántónak tűnő közlésre, vagy mást cselekszünk, mint amit az indulat diktált volna.
Én már csak ilyen vagyok…
Sokan mondják: „Én már csak ilyen vagyok, és ilyen is maradok!” Kutatások bizonyították, hogy az agy időskorban is fejleszthető, még nyolcvanévesen is kialakulhatnak új agyi idegpályák, például amikor valaki más helyre költözik, és teljesen új dolgokat kell megtanulnia.
– Nem fogadhatjuk el, hogy olyan szokásaink vannak, amelyekkel másokat bántunk! Igenis legyen bennünk szándék a változtatásra! – figyelmeztet Bódog Norbert. – Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy egyelőre még itt tartok az úton, de feltétlenül szeretnék változni, és ebben kérem a barátaim, szeretteim támogatását, hogy visszajelzéseikkel segítsenek engem. A tudás megszerzésének folyamata nem „sétagalopp”; az egymást követő fázisokon mindenkinek végig kell mennie. De ne adjuk fel! Olyan ez, mint amikor autót vezetni tanulunk. A kereszteződésben lefulladunk, sebességváltáskor lenézünk, és el is rántjuk a kormányt. A kitartó gyakorlás gyümölcse azonban hamarosan a „tudattalan tudás” lesz, mint amikor már biztosan vezetem azt az autót: automatikusan váltom a sebességet, már oda sem nézek, sőt közben rádiót hallgatok, beszélgetek.
Fontos, hogy mindebben nem vagyunk egyedül: ha olyasmit kérünk, ami összhangban van Isten akaratával, az ő segítségét kérve megváltozhatunk!
Szemléletváltás kell!
Ha kis változást szeretnénk elérni magunkban, akkor a viselkedésünk megváltoztatásán kell dolgoznunk. Ha igazán nagy változásokat szeretnénk elérni, akkor pedig a szemléletünkön, a paradigmáinkon kell alakítanunk.
Stephen R. Coveyval, a világ egyik legnagyobb hatású menedzsmentkönyvének szerzőjével történt az alábbi eset. Egyszer a metrón utazott, amikor felszállt egy apa két fiával. A gyerekek futkostak, kiabáltak, kitépték az újságot az utasok kezéből, miközben a férfi lehunyt szemmel ült a kocsiban. A menedzsmentguru maga is egyre ingerültebbé vált a férfi érzéketlensége miatt, végül nehezen türtőztetve magát odafordult: „Elnézést, uram, a gyermekei zavarják a többi utast. Nem tudná kicsit megfegyelmezni őket?” Az apa csendesen így szólt: „Igaza van, tényleg tennem kellene velük valamit. Tudja, most jövünk a kórházból, körülbelül egy órája halt meg az édesanyjuk. Nem tudom, mit gondoljak, és a gyerekek sem tudták még feldolgozni a történteket.” Abban a pillanatban a „türelmetlen utas” másként látta a dolgokat, másként kezdett el gondolkodni, érezni és ennek következtében viselkedni is. Már nem azzal foglalkozott, hogyan türtőztesse magát, hanem azzal, hogyan segíthetne.
Más szemlélettel ugyanis teljesen máshogy fogunk cselekedni. Ha a korábban már említett módon „rést” hagyok magamnak, és felteszek néhány tisztázó kérdést, kiderülhet, hogy például amit kritikának vagy bántásnak éltem meg valaki részéről, csupán félresikerült információközlés volt. Az érzelmeink ennek hatására nyomban megváltozhatnak, így az azonnali „ütés” helyett más lehetőségek is megnyílnak előttünk.
– Stresszhelyzetben jelentősen csökken a reakcióidőnk, a toleranciaszintünk. Kérdés, hogy ezt elfogadjuk, vagy pedig tudatosan próbálunk tenni ellene – hívja fel a figyelmet a szakértő. – A Példabeszédek könyvével szólva: „A higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt.” Ha megváltozik a hozzáállásunk – például nem feltétlenül az a célunk, hogy a vitában a miénk legyen az utolsó szó, hanem hogy a szeretet, a jó kapcsolat megmaradjon –, akkor más eszközöket választunk a kommunikációra. Ha szelídebben és elnézőbben, a végcélt tartva szem előtt próbáljuk meg képviselni a véleményünket, a körülöttünk élők is értékelik majd az igyekezetünket.
Megjelent a Family 2013/1. lapszámában
A szerzőről
