Már a harmadik nap sikerült kiborítani az óvónőt – de a másodikon is rezgett a léc. Már az második héten áthúzták a matricáját, amit az első heti jó magaviseletéért kapott az üzenőbe. Már az első héten összeverekedtek/meghúzta a haját/elült mellőle… Pedig úgy várta már, hogy újrakezdődjön az ovi/elsős legyen…! Vagy pont azért?
Másnak is kezdődött már így a tanév?
Mert az óvodás már úgy várta, hogy végre mehessen vissza a barátaihoz játszani – csakhogy közben a barátok fele iskolás lett, és maximum a kerítés túloldaláról integet, nem is túl lelkesen, nehogy a „nagyok” előtt ciki legyen. Mert a (nagyon)nagycsoportos úgy izgult, hogy végre iskolás lehessen – csakhogy az iskola a legritkább esetben pont olyan, mint a kis hat-hét évesek álmaiban. Csak úgy zúdulnak rájuk az újabbnál újabb szabályok és feladatok, miközben képtelenek mit kezdeni azzal a frusztrációval, hogy nem így tervezték az iskolába járást. Hát még, ha a régi ovis barátok sem akarnak sülve-főve együtt lenni – mert az egyikük már ismerte a Zsoltit az edzésről, a Blankát az utcából, és most örülnek, hogy mellé ülhettek.
Az anyukák meg mást sem csinálnak, csak kapkodják a fejüket délután, hogy a Marcika megint dedósan viselkedik, a Peti elrángatta a piszoártól Somát, másnap pedig még bele is rúgott, a mindig jól fésült Fannika pedig belefirkált a Maja angolkönyvébe! És mi, anyukák, természetesen meg is ijedünk rendesen, ahogy illik. Mert „tejóég”, mi lesz itt még, ha már most…? Ha rögtön így indul…? Ha elkönyvelik…?
Ismerős ilyenkor az apukák reakciója az este előadott félórás jelenetre? „Majd elmúlik.” „Ne is törődj vele, majd belejön.” Ó, de bosszantó is tud lenni ez ilyenkor!
Hát még két hét múlva, amikor be kell látnunk, hogy igazuk volt…!
Mert a gyerekek időközben megszokják, hogy régi kis barátaik már nincsenek ott napközben, de délután, a játszón azért együtt bandázhatnak. Rájönnek, hogy új barátokat is lehet találni, és aki mellett ülnek, az pont egész jó fej, át is lehet hívni délután, és még fociskártyája is van. Meg a Maja lovagolni jár, és el lehet vele menni, befonni együtt a lovak sörényét – és persze nagyokat nevetgélni közben.
Egyébként nem pont ugyanígy vagyunk mi is egy új helyzetben, munkahelyen? (Azzal a különbséggel, hogy mi, felnőttek már sem belefirkálni, sem belerúgni nem szoktunk, és talán a piszoár mellől sem rángatunk el senkit…) De nekünk is ijesztő lehet egy új környezet, vagy csak ha másként alakulnak a munkahelyen a feladatok, mint terveztük. Adjunk időt a gyerekeknek is, hogy belerázódjanak az új élethelyzetbe – és bízzunk benne, hogy a pedagógusok is ezt teszik.
Én például mindig megfogadom, hogy legközelebb hallgatok a férjemre, és nem kezdtek rögtön kéthetes aggódásba.
Vagy inkább majd jövőre az első két hétben őt küldöm délutánonként a gyerekekért… 😉
A szerzőről
