Van-e határa az őszinteségnek?
„Az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent kimondunk, amit gondolunk, hanem azt, hogy meggondolunk mindent, amit kimondunk.”
(Hypolite De Livry)
Gyakran halljuk: a jó házasság alapvető feltétele az őszinteség. Tény, hogy e nélkül elveszítjük a biztonságérzetünket, a másikba vetett bizalmunkat, sőt akár végül magát a társunkat is. De lehetnek-e az őszinteségnek korlátai? Az egészséges kapcsolatok érdekében kell-e határt szabni a túlzott szókimondásnak? Erről beszélgettünk Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológussal, az Amerikai Keresztény Lelkigondozók Társasága és a Magyar Szexológiai Társaság tagjával.
T. E.: Bár a párkapcsolaton belüli őszinteség megítélése még a lélekgyógyászok és a lelkigondozók részéről sem teljesen egységes, tény, hogy e nélkül nem létezhet biztos alapokon nyugvó kapcsolat. Az őszinteség az intimitás alapja, amellyel fokozatosan megnyitom magam a másik felé, megmutatom, ki vagyok, és lépésről lépésre leengedve a páncélomat felvállalom a sebezhetőségemet. Az őszinteség ugyanis mindig kockázattal jár, hiánya azonban az intimitás hiányához is vezet. Ilyenkor bár a külvilág felé azt mutatjuk, „jól megvagyunk”, valójában mégis nagy a távolság közöttünk. Ebben a helyzetben legalább az egyik fél biztosan szenved. A lélek ugyanis mindig közösségre, egységre vágyik, nem bírja az elszigeteltséget. Ahhoz pedig, hogy ezt az egymás melletti magányosságot el tudjuk viselni, a lelkünkben lévő űr betöltésére gyakran egészségtelen eszközökhöz nyúlunk. A „lelki fájdalomcsillapítás” történhet egy harmadik személy, sőt alkohol, netán drogok által, de akár a hivatásunkba vagy a jótékonysági, gyülekezeti-közösségi munkába való meneküléssel is. Vannak pedig, akik a lassú „lelki kiszáradás” elviselésére fokozatosan „kérgesítik” magukat.
Aki hárfázott már, tudja, hogy amikor először kezd játszani a hangszeren, egy idő után az ujjbegyén begyullad a bőr, és iszonyatosan fájni kezd. Ám ha ennek ellenére tovább játszik, szép lassan vékony bőrkeményedés keletkezik az ujjain, s ez képessé teszi a húrok okozta fájdalom elviselésére.
Amelyik kapcsolatban nincs őszinteség, és a felek közötti távolság egyre nő, ott a lelket egyre vastagodó „bőrkeményedés” vonja be. A megkérgesedett lélek pedig nem érez többé. Nagy a veszélye, hogy a kéreg alatt az élet elhal, a lélek elpusztul. A tapasztalatok szerint azokban a családokban, ahol nincs őszinte beszéd, a pszichés és szenvedélybetegségek kialakulásának valószínűsége ugrásszerűen megnő.
Hogyan legyünk akkor „okosan” őszinték? Mit mondjunk el feltétlenül a másiknak, és mit ne?
A hallgatóság körében először nagy felzúdulást keltett, amikor az egyik, házasságterápiával foglalkozó professzor, a szakma nagy tekintélye ezt mondta egy előadásán: „Értsék meg, vannak egészséges és egészségtelen titkok.” És valóban. A férjnek és a feleségnek, akik összekötik az életüket, ne legyenek egymás előtt olyan titkaik, amelyek később a bizalom hiányából táplálkozva lassan falat építhetnek közéjük. Vannak azonban „egészséges titkok” – például a kísértéseink, napi küzdelmeink –, amelyek nem biztos, hogy minden esetben a másikra tartoznak. Sőt azzal, hogy őt is bevonjuk ezekbe a vívódásokba, hogy ráterheljük ezeket, vétünk is ellene.
Például egy harmadik személy iránt felébredő vonzalom, erős szimpátia megosztása mély sebeket ejthet, felesleges fájdalmat kelthet a társunkban. Ilyenkor célszerűbb – akár külső segítség bevonásával is – még az elején lezárni a kísértést és kétszer akkora figyelmet szentelni a kapcsolatunknak. Nem biztos, hogy minden szorongásunkat, aggodalmunkat, érzelmünket azonnal, kontroll nélkül közölni kell. Szükséges egy belső fájdalomküszöb kiépítése, és hogy bizonyos döntésekért egyedül is tudjunk felelősséget vállalni. A „mindig minden titkomat elmondom” lelki éretlenségre, kiskorúságra utal, arra, hogy a saját felelősségvállalásunk helyett inkább belemenekülünk az „oldjuk meg a dolgot közösen helyettem” helyzetekbe. Ez bizony nem kis terhet ró a másikra.
Létezik-e egyértelműen egészségtelen formája az őszinteségnek?
Egyre gyakrabban tapasztalom például, hogy a nők a havi ciklusuk részleteiről, intim higiénés kérdéseikről pontosan tájékozatják a párjukat. Nem kell mindent megmutatni, felfedni, kitárgyalni! Sőt: kell, hogy legyen egyfajta misztikum, fátyol, amely titokzatossá és ezért vonzóvá, izgalmassá teszi a nőt a férfi számára. Ha ezt leromboljuk, nagyon sokat ártunk vele a kapcsolatnak.
Azonkívül az egészséges őszinteségnek, feltárulkozásnak kell, hogy legyenek fokozatai is. A túl gyors önfeltárás, a túl könnyen ébredő bizalom általában a személyiség labilitására utal. Ezzel egy idegennel szemben rendkívül sebezhetővé válunk, és később, ha a kapcsolat nem fejlődik abba az irányba, amelybe szeretnénk, hatalmas tőrdöfésként éljük meg a bizalmunkkal, titkainkkal való visszaélést. Aki pedig magával szemben tapasztal ilyesmit – azazhogy valaki túlságosan hamar bevonja őt a legmélyebb titkaiba is –, legyen óvatos: ez a viselkedésmód egyfajta tudattalan manipuláció, agresszió is egyben, amellyel a feltárulkozó megpróbálja bebiztosítani magát. Ebből aztán később igen nehéz a szabadulás.
Mi tehát a megoldás? Hogyan lehet sebek szerzése és adása nélkül őszinte párkapcsolatot kiépíteni?
Önmagunk feltárásának művészete a tempón múlik. Ha túl lassú a megnyílás, ha nem igazán akarok adni magamból a másiknak, az bizalmatlanságot, ridegséget kelt, a társunk úgy érzi, „fázik a lelke” mellettünk. Amikor nem mutatjuk meg magunkat, vagy nem vagyunk kíváncsiak a másikra, hiába bizonygatjuk a szeretetünket, mégis elhagyatva érzi magát, és a távolság egyre nő. Ha viszont túl gyors a feltárulkozás, az lelki zsarolásként hat. Az egyensúly megtalálása ezért érzelmi intelligenciát és nagy-nagy odafigyelést igényel.
Hogyan lehet okosan megnyílni? Mintha csak pénzt adnánk kölcsön: adok öt forintot, és megnézem, hogyan bánsz vele. Ha látom, hogy jól bánsz vele, és megadod, többet is rád bízok, és megint megnézem, mit teszel vele. Két fontos dolgot kell mérlegelnünk: ez a kölcsönösség és a tisztelet. Visszaadod-e a pénzt – azaz csak én nyílok, vagy te is nyílsz-e? És ha tíz forintot kapsz, te is tíz forintot adsz-e vissza, nem csupán ötöt vagy váratlanul százat? És hogy a megosztott titkaimat megveted, kibeszéled, továbbadod vagy megértően és odafigyeléssel, a bizalom kincseként kezeled-e?
Az interjú megjelent a Family magazin 2010/2. lapszámában.
A szerzőről
