Búcsú örömkönnyekkel
Előfordul, hogy egy-egy olvasóval barátsággá mélyül közöttünk az ismeretség. Babai-Szénégető Adriennel és férjével, Babai-Belánszki Tamással egy váci rendezvényen találkoztam először, amelyre Adrienn hívott meg. Aztán úgy alakult, hogy ha távolról is, de részese lehettem életük egyik legnehezebb időszakának. Már régóta tudom, hogy egyszer szeretném elmesélni a történetüket. Hogy miért? Mert soha senkitől nem tanultam annyit a szenvedésben rejlő kincsekről, mint tőlük. Mert bár három éve karácsonykor megjárták a pokol legmélyebb bugyrait, résnyire bekukucskálhattak a mennyországba is.
Vannak napok az életünkben, amelyek örökre belénk égnek. Tamás és Adrienn számára ilyen volt 2009. június 5-e is. Pedig úgy indult, mint egy szokásos, vidám nyári nap – annyi különbséggel, hogy a játszótéri holmikkal a hónuk alatt beugrottak a Bethesda-kórházba is egy vizsgálatra. Miközben a hároméves Katát megmutatták a doktornőnek, addig a nagymama az öthetes Nórit dajkálta kint – ám az idő nemsokára kizökkent…
– Már régóta sejtettem, hogy Katánál nem stimmel valami – mondja Adrienn. – Egyre rosszabbul járt, keverte a hangokat beszéd közben. Sokféle szakemberhez elvittem, valamiféle izombetegségre gyanakodtak sokáig. A Bethesdában a neurológus orvos azonban valami másra gondolt. Megkopogtatta Kata fejét, és így szólt: „Hallja, anyuka, hogy milyen üresen kong? Ki kell zárnunk a daganat lehetőségét.” Egy mentő azonnal a Heim Pál Gyerekkórházba szállította Katát, és még aznap megcsinálták a CT-t, amely rosszindulatú agydaganatot jelzett. Azonnali életmentő műtétre volt szükség, ezért este kilenc-tíz óra körül átvittek minket az Amerikai úti idegsebészetre.
– „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Hamarosan úgy éreztük, hogy akár ezt a mondatot is kiírhatták volna az épület elejére – veszi át a szót Tamás. – Rettenetes napok következtek. Amikor késő este átvittek minket oda, kikapták a kezünkből a holtfáradt gyereket, és azt mondták, hogy most szépen menjünk haza. Ott álltunk az éjszaka közepén egy öthetes csecsemővel és az életmentő műtétre váró, kétségbeesett kislányunkkal. Egyikünknek sem engedték, hogy ott maradjon. Adriennek eszébe jutott, hogy a közelben lakik egy kedves baráti házaspár. Felhívtuk őket hajnali kettőkor, csodák csodájára fel is vették a telefont, és befogadták Adriennt a pici Nórival, én pedig a folyosón aludtam egy padon. Hajnali ötkor megismertem Kata sírását, és bementem mellé a szobába.
– Az operációt az ország egyik legjobb idegsebésze, dr. Bognár László végezte. Kata nagyon rosszul volt a műtét után, két hónapig állandóan sikított, nem tudott járni, a fél oldalára megbénult – folytatja Adrienn. – A professzor úr feketén-fehéren közölte velünk, hogy nem sikerült kivenni az egész daganatot, mert annyira rajta volt az agytörzsön, hogy ha az egészet kiszedte volna, létfontosságú szervek sérültek volna. Magyarul lehet, hogy soha többé nem tudott volna egyedül enni, mozogni, jó eséllyel vegetációra lett volna kényszerítve. Így viszont kénytelenek voltunk számolni azzal, hogy a daganat sajnos ismét ki fog újulni.
Nem rólunk van szó
Az idő tehát kizökkent, de az élet ment tovább. Tamás és Adrienn kénytelen volt egy új életformát kialakítani. A már említett baráti házaspár nem csupán néhány éjszakára fogadta be őket, hanem két hónapra átadták nekik az otthonukat – ők addig a nagyszülőknél húzták meg magukat.
Július 1-jén átkerültek a Tűzoltó utcai klinikára, ahol megkezdték Kata nyolc hónapig tartó kemoterápiás kezelését. Négy-öt napot töltöttek otthon, és négy-öt napot bent, a kórházban – Tamás olyankor onnan járt dolgozni. Este addig ült Kata ágya mellett, amíg el nem aludt, aztán átszaladt a közeli szálláshelyre, amelyet egy alapítvány tartott fenn a szülőknek. Napközben Adrienn volt végig Katával, a nagyszülők pedig a kicsi Nórit dajkálták a közelben, és hozták két-három óránként szoptatni. De hogyan lehetett ezt az időszakot ép ésszel kibírni?
– Amikor a diagnózist közölték velünk, egyből fölvette velünk a kapcsolatot a klinika pszichológusa is – meséli Adrienn. – A legnagyobb segítség, amelyet kaptam tőle, az volt, hogy az elején elmondta, hogy nyugi, most baj van, de ebbe bele lehet jönni, más anyák is kibírták. Volt, akit az ablakból húzott vissza, mert ki akart ugrani, és ő is magához tért pár hét alatt. Ez engem akkor annyira megnyugtatott, mintha intravénás nyugtatót kaptam volna. Vagy mintha rám kötöttek volna egy palack oxigént. Akkor jó. Ha ezt túl lehet élni, akkor oké. Ha volt, akinek ez már sikerült, akkor talán nekem is menni fog.
– Az is rengeteget segített, hogy voltak, akik lelkileg mellénk álltak, és megerősítettek minket – fűzi tovább Tamás. – Egyikük, kedves barátunk, Kozek Lilla pszichológus (akinek írásaival lapunk hasábjain is többször találkozhattak – a szerk.) azt helyezte a szívünkre, hogy ez a történet nem rólunk szól, hanem Katáról. Tudomásul kell vennünk, hogy a gyermekünk nem a mi tulajdonunk. Amit mi tehetünk egy ilyen helyzetben, hogy minden erőnkkel mellette vagyunk, kísérjük. Tehát nem azt kell kutatnunk, hogy miért történt mindez, ennek a sztorinak ugyanis nem mi vagyunk a főszereplői, csak alázattal közreműködhetünk benne.
Összekapaszkodva
Kata nagyon szépen bírta a kemoterápiás kezeléseket, majd a protokoll szerint jött az őssejt-transzplantáció.
– Elképesztően nehéz időszak következett – sóhajt egyet Adrienn. – Amikor elkezdték Kata szervezetét felkészíteni a beavatkozásra, életveszélyes állapotba került.
„Most azonnal gyere!” – jött Adrienntől egyik nap az SMS Tamásnak. A barátok, rokonok, ismeretlen ismerősök szaladtak vért adni, és két napig éjjel-nappal szálltak az imádságok a kislányért. Tombolt a H1N1-járvány, így csak azok a szülők lehettek bent az intenzív osztályon, akiknek a gyerekük haldoklott. Adriennt és Tamást szó nélkül beengedték…
Kata hála Istennek megmenekült, a karácsonyt már otthon töltötte. Néhány hétre rá az őssejtbeültetést is jobban viselte.
Száz kőkemény nap következett folyamatos fertőtlenítéssel-vasalással, maszkviseléssel… Tamásnak és Adriennek össze kellett kapaszkodnia a nehéz időkben.
– Én inkább mindent gépiesen csináltam, öntudatlanul is hárítottam, hogy talpon tudjak maradni – vallja be Tamás. – Ugyanakkor tudtuk, hogy a házasságunkat is őrizni, ápolni kell, bármennyire lehetetlennek és erőltetettnek tűnt sokszor, hogy magunkra is figyeljünk. Lilla és férje, András többször leültek velünk beszélgetni, és mindig a lelkünkre kötötték, hogy a legtöbbet azzal tehetjük a gyerekünkért, ha vigyázunk egymásra is. Mi is láttuk a kórházi tartózkodások során, hogy hány házasság megy tönkre, miközben egy tartósan beteg gyerekről kell gondoskodniuk a szülőknek… Pedig ez még a maradék életerőt, reményt is elveheti a szenvedőtől.
A búcsú
Eltelt egy év a rettenetes diagnózis után, és egy csodaszép nyár következett. Tamásék tényleg a mának éltek, igyekeztek minden pillanatot megbecsülni, minden együtt töltött percnek örülni. Csak a háromhavonta esedékes kontrollok zökkentették ki őket ebből a felhőtlen időszakból.
2011. március 8-án megint megállt az idő: az MRI-vizsgálat kimutatta, hogy a daganat kiújult… Tamás és Adrienn úgy döntött, hogy az újabb operációra inkább a debreceni klinikán kerüljön sor, ahol sokkal emberségesebbek a körülmények.
– Bognár professzor úr ezúttal sem kertelt a műtét után. Nem áltatott minket azzal, hogy Kata meg fog gyógyulni, hiszen most sem tudta a teljes daganatot eltávolítani. Amikor kérdeztem, hogy most hogyan tovább, őszintén így szólt: „Nézze, maguk még fiatalok. Csináljanak még egy gyereket, így tíz év múlva lesz egy boldog családjuk és egy rossz emlékük.” Hálásak voltunk a nyíltságáért – meséli Adrienn.
Kata ezúttal szépen javult, pár nap alatt lábra állt, tudott rajzolni. Az ezt követő nyáron sugárkezelést kapott, és ősszel megint óvodába mehetett.
– Amikor újra elkezdtek gyűlni a viharfelhők a fejünk felett, mert az MRI-vizsgálat agynyomás-növekedést jelzett, azon gyötrődtem, hogy én nem tudok csodás gyógyulásért imádkozni. Hiába hittem, hogy vannak csodák, valahogy úgy éreztem, hogy velünk nem fog megtörténni. Ekkor kötöttem egy „alkut” Istennel. Éreztem, hogy gyerekes, amit csinálok, de megkérdeztem az orvost, hogy ez a túlnyomás eltűnhet-e magától. Miután azt mondta, hogy nem, söntműtétre lesz szükség, közöltem Istennel, hogy én akkor fogok hinni az ima erejében, ha most megmutatja nekem, hogy mire képes. És megmutatta. Két hónappal később a kontrollon kiderült, hogy eltűnt a túlnyomás – idézi fel Adrienn. – Innentől kezdve még kevésbé éreztem, hogy csodáért kell imádkoznom, hiszen Isten egyetlen pillanat alatt megtehet bármit, hanem azért könyörögtem, hogy legyen minden az ő akarata szerint. Pontosan tudtam, hogy bárhogyan dönt rólunk, az értünk történik, nem csak egyszerűen velünk. És bár a teljes gyógyulást nem láthattuk meg, Isten engedett átélni rengeteg más csodát.
2012 augusztusában megszületett Illés, így Katának teljesülhetett az az álma, hogy legyen egy kistestvére, akit dajkálhat. Kapott gyógyszereket, amelyek valamelyest segítettek stabilizálni az állapotát és késleltetni a daganat növekedését. Óvodába járt, élte az életét, sőt a szülei az iskolába is beíratták a következő évre. Közben persze tudták, hogy megjelentek az áttétek. Fogytak a napok, és vele napról napra fogyott a remény.
– Az orvosok tulajdonképpen lemondtak Katáról. Próbáltunk felkészülni az elkerülhetetlenre. Felvettük a kapcsolatot a házibetegápoló-szolgálattal, mert azt szerettük volna, hogy ha otthon halna meg. Sajnos ez nem adatott meg… – mondja csendesen Tamás, majd Adrienn veszi át a szót:
– A halála előtt négy nappal, pénteken még ment oviba, és a kis társai ott buliztak délután nálunk. Aztán szombaton elkezdődött a végső küzdelem előbb a váci kórházban, majd a Tűzoltó utcai klinikán. 2012. december 18-án reggel Isten megszabadította Katánkat a további szenvedéstől…
– Karácsony előtt két nappal, december 22-én vettünk tőle végső búcsút. A barátaink jóvoltából a gyászmise nem csupán a fájdalmunkról szólt, végig gitáros énekeket énekeltünk, hálát adtunk Kata életéért. Olyan tapintható módon ott volt velünk a Szentlélek, hogy az egyik nem hívő munkatársam is azt mondta, hogy ő is szeretne hinni, mert ő ilyet még nem érzett soha – meséli Tamás.
Más emberek lettünk
2012 karácsonya ebben a különös, katartikus hangulatban telt el. Aztán jöttek a hosszú, sötét téli hónapok, amikor fel kellett dolgozni a három és fél esztendő történéseit.
– Kata elvesztésével fölborult az egész életünk. Minden addigi viszonyítási pontunkat újra kellett rendeznünk, egyenként, mindannyiunknak – vallja be őszintén Adrienn. – A betegsége alatt a barátainkat folyamatosan „tájékoztattam” az eseményekről és arról, hogy mi zajlik bennünk. A legtöbben megköszönték ezeket a beszámolókat, mert azt látták, hogy így is végig lehet csinálni, azaz nem belerokkanva, tönkremenve. Fölösleges volna azt lódítanom, hogy bennünket nem viselt meg ez az egész, mert akkora az istenhitünk, hogy nekünk ez mind fityfiritty volt, hiszen ez nyilván butaság. De az igaz, hogy igyekeztünk nem belekeseredni, belefulladni mindabba, ami történik, hanem a Szentlélek vigaszára nyitni. Persze ez nem ment volna egyedül, a magunk erejéből. Nagyon hálásak vagyunk azért, hogy voltak körülöttünk olyanok, akik végig mellettünk álltak – elsősorban is a lelkivezetőink, Nagy Norbert és Fejérdy Áron atya, a családközösségünk, illetve Lilláék.
– A történtek teljesen átformáltak minket, egészen más emberek lettünk. Most már nem csupán az eszünkkel tudjuk, hogy Isten szeret bennünket, hanem érezzük is. És eddig nem is vettük észre, hogy ez micsoda különbség! – ismeri el Tamás. – Azt is megtapasztaltuk, hogy aki velünk együtt szenvedett lélekben, az velünk együtt részesült a kegyelmekből is – ez megsokszorozta a mi erőnket is. Így láthattuk, hogy a szenvedés nem hiábavaló, hogy az Istent szeretőknek valóban a javukra szolgál.
– Mennyire félünk a haláltól! Legszívesebben elszaladnánk előle, pedig ha közel merészkedünk hozzá, sok mindenre megtanít bennünket. Számomra a szenvedés már nem takargatnivaló dolog, vagy céltalan szörnyűség, hanem a legcsodálatosabb helyre, a mennyország felé vezető út. Egy olyan út, amelyen végig kell mennünk, de amelyen csodálatos virágok is nyílnak. Sokszor rettenetes mélységeket élünk át, Isten irgalma azonban tényleg határtalan. Minden szenvedésünkért kárpótol minket. Mi gyakran úgy éreztük, mintha naponta bocsánatot kért volna tőlünk a keresztünkért… – mondja Adrienn, majd búcsúzóul hozzáteszi:
– Tudod, mindig gondban vagyok, amikor azt kérdezik, hány gyerekünk van. Most mit mondhatnék…? Kettő? Vagy három? Melyik igaz? Egy ilyen ártatlan kérdés hogy le tud forrázni még mindig! Nincs nap, hogy ne hiányozna a kislányunk. A seb mindig sajogni fog. De most már másképp tekintek az életem végére és a mennyországra. Hiszen van egy hely, ahol végre újra találkozhatunk.
A szerzőről
