Nyolc-tíz évesek lehettünk, ültünk a fa ágain a magasban (mindegyik ág egy-egy képzeletbeli szoba volt), és csacsogtunk. Elképzeltük, milyen lesz majd az életünk felnőttként, milyen lesz a házunk, hány igazi szobánk lesz benne, de legfőképpen: hány igazi babánk lesz majd, amikor anyukák leszünk. Aznap este már a csillagok is feljöttek, lassan nekünk is haza kellett volna mennünk, amikor kibökte végre, ami a szívét nyomta: elköltöznek. Én pedig hirtelen szólni sem tudtam… Addig csak átszóltunk egymásnak az ablakon, vagy megcsörgettük a walkie-talkie-nkat, és megbeszéltük, mikor mehetünk ki a háztömb előtti térre. Hogy most ennek mind vége lenne…? Az lehetetlen.
Ő volt az első barátnőm. Az oviból még túl sokat hiányoztam ahhoz, hogy nagy barátságok szövődjenek, a suliban, máshová költözve pedig már megvoltak az óvodai jó barátnők véd- és dacszövetségei, valahogy nem fértem bele ezekbe. És most vége az igazi barátságnak?
Sok időbe telt, mire túljutottam a változáson.
Azóta persze sok új barátnőt találhattam; van, akivel több évtizedre nyúlik vissza a jó kapcsolat, fél szavakból is értjük egymást. De sokat tanulok azóta is arról, milyen is egy jó barátság.
Egyáltalán: milyen gyakran kell találkoznunk ahhoz, hogy barátnők legyünk? Mert azóta ki-ki férjhez ment, elköltözött, sokunknak gyerekei lettek – nem olyan egyszerű egy találkozót összehozni. Ha meg sikerül, akkor is főként a gyerekekről esik szó. Baj lenne? Nem hiszem.
És mi a helyzet a játszótéri barátságokkal? Azokkal, akiknek néha a vezetéknevét sem tudjuk, de ismerjük a családi életüket, a gyerekeik szokásait, kedvenc meséjüket, ételüket. Akiknek elpanaszoljuk, ha valami bánt, akik meghallgatnak a hinta mellett, és akik figyelnek a mi gyerekünkre is kicsit, amíg arrébb megyünk egy percre. Kevésbé lennének fontosak az ilyen barátságok? Ezt sem gondolom.
Mert ahogy sokfélék vagyunk mi magunk is, az élethelyzeteink is, úgy van szükségünk – és nekünk, nőknek igényünk is – támogatókra. Akik megerősítenek, hogy jól végezzük a (sokszor láthatatlan) feladatunkat, tanácsot adnak, ha kérjük, és ott vannak azok helyén is épp, akik a távolból nem tudják ezt megtenni. Velük viszont, ha ritkán is, de ott tudjuk felvenni a fonalat, ahol korábban abbahagytuk: pontosan emlékeznek mindenre, ami évekkel, évtizedekkel ezelőtt történt – nincs szükség mindent bővebben kifejteni.
És közben mi is betöltünk sokféle szerepet: gyerekkori jó barátét, játszótéri anyukáét, lépcsőházi/utcabeli jó szomszédét – vagy akár egy barátságban többfélét is.
A hangsúly talán a támogatáson van: te is biztatsz engem, én is megteszem ugyanezt. Számíthatsz rám, számíthatok rád. Véd- és dacszövetség. Mert a felnőtt életben is de nagyon szükségünk van erre…!
A szerzőről
