„Hű, de jó vagyok, kivasaltam minden inget!” „Nahát, milyen finomat főztem ma! Hogy fog örülni mindenki!” – mikor is mondtunk ilyesmit utoljára? Vagy először…? Na, ugye! Én sem sokszor. Pedig milyen jó is lenne, ha hasznosnak is éreznénk magunkat – főleg, hogy azok is vagyunk.
Erre pedig sokszor nem is döbbenünk rá (és talán a környezetünk sem), amíg ki nem esünk pár napra a feladatokból. Elég hozzá egy (lábon még általunk sem kihordható) influenza, esetleg pár nap kötelező elutazás, máris kiderül az igazság: „Hogyan is kell beállítani a mosógépet? Jó, de melyikből töltsek bele? Hát, nincs tele… Ja, akkor előbb vegyem ki a sötéteket?” Ugye, hogy nem is olyan egyszerű?
De elég volt hozzá az is, hogy elnézzek egy időpontot, és a beígért paprikáskrumpli-vacsora fölött máris rezgett a léc. Persze ehettünk volna épp mást is, de ha már ez volt a terv, és az ebéd sem volt kiadós – akkor jöhet a helyettesítés. Kisebbik fiunknak egy hosszú hétvége összes programja közül ez tetszett legjobban: főzés apával. Mert ő megengedte, hogy egyedül felkarikázza az összes virslit, és pont akkor sosem nézett oda, amikor el-eltűnt egy falatka. Nagyokat nevettek azon, hogy épp mit nem találnak a hozzávalók közül (hova rejthettem az olajat?), és tanakodtak, vajon mi legyen helyette. És vajon mikor kell beletenni a pirospaprikát? Hát, biztosan nem a végén, a tányéron…!
Azt hiszem, életem legjobb paprikás krumpliját ettem. Finom volt, nem vitás, talán mert annyi szeretet volt benne, de valami mást is megmutatott… A férjem szerint az Úr meghallgatta az imákat, így állhatott össze egyáltalán vacsora a hozzávalókból, de nem győzött dicsérni, hogy milyen jó, amikor én főzök. Pedig igazán nem sokszor éreztem még elégedettséget a lábos fölé hajolva. De hogy hasznos vagyok, és ezt pont egy paprikás krumpli mutatta ki, mint valami lakmuszpapír – eddig még sosem gondoltam. 🙂
A szerzőről
