Az éjszaka mindig rossz, ha nem kíséri megújító alvás. Életünk során sokszor és sokféle okból éljük át, mit is jelent a sötétséggel birkózni, a szemünkre nehezedő álommal, fáradtsággal küzdeni – vagy épp ellenkezőleg: ébren várni és várni az álmot, „az enyhet adót”. Kétségbeesetten hallgatni, ahogy az óramutató fenyegető határozottsággal egyre előrébb vonszolja magát, miközben az ember visszaszámol: ha most jönne a kegyelem, alhatnék még három, kettő, fél órát…
A szülői álmatlanságnak is több fajtája létezik. Újdonsült szülőként az a szemleragadós, ébrenlétért küzdős „kényszerálmatlanság” jellemzi az embert. Mikor már csak az ösztön ugraszt ki az ágyból, s a két ébrenlét közötti pillanatnyi eszméletlenségről az elme sokszor nem is sejti: álom volt ez vagy valóság? Ez idő tájt a halandó szülő azt reméli, majdcsak eltelik valahogy ez az egy-két-három hónap, s végre neki is része lesz abban a megfizethetetlen, különleges értékben és kincsben, amelyet egyetlen végigpihent éjszaka adhat. Ezekben a hetekben, hónapokban, években naivan azt hiszi: ha ezt túléli, a szülői lét kihívásainak nehezét már maga mögött tudhatja.
A következő évek tapasztalatai aztán megerősíteni látszanak a hitet: úgy tűnik, már letudtuk a fizikai létünk korlátait feszegető életforma embert-szülőt próbáló szélsőségeit. De aztán – valahol az elsőszülött serdülőéveinek küszöbén – hirtelen és váratlanul újra ránk tör az álmatlanság, igaz, most az a másik fajta. Elvileg az ember nyugodtan végigalhatná a hat-nyolc órát. Nincs fizikai akadály vagy kihívás. Ám hiába fárad a test, a lélek, a szellem nem talál nyugalmat. A szülői elme zakatolva csapong gondolatok és érzések százai között. „Hol rontottam el?” „Miért mondta ezt – vagy miért nem mondta?” „Hogy érthetett ennyire félre?” „Hová tűnt az a korábbi szeretet és ragaszkodás?” „Mit tehetnék? Istenem, mit tehetnék, ha látom, hogy a vesztébe rohan? De hiszen már majdnem felnőtt, nem erőszakolhatom rá az igazságot!”
„Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” – mondják a bölcsek, bár gondnak sosem nevezném, aki Isten áldásaként, ajándékaként érkezett az életünkbe. Inkább felelősség, feladat, kihívás, mely a szülői fejlődéslélektan egyik fázisában sem kisebb vagy nagyobb. Csak más! Mert az örökmozgó, örök éber, minden részletért felelős kisgyerekes szülő még nem sejti – honnan is sejtené? –, hogy vannak másféle kihívások is. Amikor a gyermek már – ha csak részben is – önmagáért felelős, önmaga kell, hogy meghozza döntéseit. S ezek a döntések talán az egész sorsára, jövőjére hatással lesznek. Amikor a szülő már csak tanácsolhat és fohászkodhat, hogy magzata jó döntést hozzon. Gondolatban higgadt és bölcs beszélgetéseket folytat gyermekével mindarról, ami lelke aggodalmát és kétségét szülte. Vagy a könnyítő könnyekben talál vigaszt, melyek a benne lévő feszültség zsilipjeként szolgálnak.
Aztán a felkelő nap fényében szétfoszlanak az aggodalmak, elpárolog a kétség és a félelem. Teremtője ráébreszti, hogy most sem, a váratlan sötétségnek ebben a völgyében sem hagyta magára. S az, aki fiatal szülőként átsegítette annyi álmatlan éjszakán, később megerősítette oly sok kihívás között, most is adhat erőt a léleknek, hitet a szellemnek, bölcsességet, józanságot és védelmet a távol lévő gyermeknek. Mert szülői létünk bármely szakaszát tapossuk is, időről időre eljutunk saját erőnk, képességeink és tudásunk határáig, s be kell, hogy lássuk: bizonyos dolgok nélküle már nem mennek. Megtehetünk mindent, de annyira kell az az isteni rész, a kegyelem!
Hiszen a nevelésben csak társak vagyunk, a Teremtő társai, aki a ránk bízott kincset egyedinek, különlegesnek és megismételhetetlennek formálta, formálja. Néha kisebb, néha nagyobb nehézségek között, fájdalmak árán.
A szerzőről
