Előfordul, hogy a nekünk szánt társ első látásra nem tűnik egy Adonisznak. Mégis a kevésbé vonzó lovagból lesz a győztes királyfi, akivel boldogan élünk, amíg meg nem halunk…
– Kire vágytam? Milyen volt az ideálom? Nehéz ezt ennyi év távlatából megmondani – töpreng el egy pillanatra Rita, mielőtt belekezd a történetébe. – Egy biztos, amikor a nővérem konkrétan megkérdezte tőlem: „Azt csak tudod, hogy mi iránt érdeklődjön?”, határozottan tudtam válaszolni: „Irántam, természetesen!”
Azt azért észrevettem, hogy az én „szemüvegemen” a „magas, vékony, sötét hajú fiú” szűrő volt beállítva. Azt is tudtam, hogy olyan társat szeretnék, aki a hitben előttem jár, és vezetni tud engem. Szerettem volna, ha számára is természetes közeg lenne a gyülekezet közössége, és örültem volna, ha nagycsaládból jönne.
Fiatal nőként persze a gondolkodásomat átszőtték a kissé butácska romantikus filmek forgatókönyvei, s azt vártam, hogy valami hasonlóval fog Isten is meglepni. Szerelem lesz első látásra… Hiszen azért adott Isten szépérzéket, hogy támaszkodjunk rá.
Két tűz között
Amikor elvállaltam az egyik ifjúsági kör vezetését, hirtelen ketten is elkezdtek érdeklődni irántam. Az egyikük nagyon tetszett, ő kész Adonisz volt – épp ezért Gábor udvarlásától nagyon megijedtem.
Ki volt Gábor? Akit mindig is ismertem: alacsony, mackósabb alkatú, világos hajú fiú. Ő is a gyülekezetben nőtt föl, ahogy én is. Mély hitű, bölcs fiú volt, akinek lenyűgözött a humora, mégis mikor elém állt az egyetemen egy vizsga után, hogy „na, hogy sikerült?”, megfordult velem a világ: „Te jó ég, csak nem azért jött, hogy ezt megkérdezze?!” A következő kérdése az volt, hogy van-e fél órám, hogy beüljünk valahova. Ez teljesen falhoz állított. Amikor elment, hogy hozzon egy forró csokit, az volt az őszinte imádságom: „Uram, add, hogy ne azt kérdezze…!” Szó szót követett, felidéztük, ahogy a nyári táborban az egyik fiúval ugrattuk egymást. Az a srác így kiáltott utánam: „De nehogy azt hidd, hogy párbajoznék érted!” Ott ültünk a gőzölgő forró csoki fölött, és Gábor azt mondta, hogy nem tudja, hogy az a fiú vagy más milyen esélyekkel indul nálam, ő mindenesetre nagyon szívesen párbajozna értem. Hát mire vágyik egy lány, ha nem egy ilyen vallomásra?!
Azt éreztem: hú, a mindenit, ez hatalmas nagy dolog! Másrészt: miért pont ő? Miért nem Adonisz mondta ugyanezt?!
Iszonyatosan zavarban voltam, szerettem és tiszteltem őt annyira, hogy nem akartam megbántani. Alapvetően konfliktuskerülő vagyok. A tisztességes az lett volna, ha leülök, imádkozom, végiggondolom, és aztán egyértelmű választ adok neki. De én nagyon sokáig inkább nem mondtam semmit. Úsztunk a kínos helyzetekben, direkt kerültük egymást. Én szinte menekültem, és közben tudtam, hogy ő pontosan látja, hogy ott van a színen Adonisz is, aki szintén udvarolgat, és akinek a közeledését látványosan örömmel fogadom.
Isten egy Kaláka-koncerten mattot adott. Mellettem ült Adonisz, közvetlenül előttünk pedig Gábor. Ez volt az a pont, amikor tudtam: ez így nem mehet tovább. Szerettem volna elsüllyedni, bebújni az ülés kárpitja alá. Tudtam, hogy most már muszáj mondanom valamit Gábornak.
Jött, látott, győzött
Nem tudtunk azonnal találkozni, csak egy héttel később. Makacsul kongott bennem a nem. Akárhányszor megpróbáltam magam elé képzelni a kettőnk kapcsolatát, nem tűnt túl vonzónak és működőképesnek, és arra sem láttam esélyt, hogy ez az érzés megváltozzon bennem. Valahogy mégis megértettem, hogy Isten egy mondatot várt tőlem: „Legyen meg a te akaratod!” Éppen ez volt az, ami ellen foggal-körömmel tiltakoztam…
Három napot töltöttem a telkünkön az édesanyámmal, miközben nekem minden szívdobbanásom, gondolatom az volt, hogy ezt ki kell mondanom. Valahogy a harmadik nap végére szakadt ki belőlem: „Jó, Uram, akkor legyen meg a te akaratod!”
Nem állítom, hogy ettől hirtelen óriási változás indult volna el bennem. Nem lettem szerelmes. Annyi történt, hogy amikor Gáborral találkoztunk, kiböktem végre, hogy „bocsánat, de a válaszom: nem”, ugyanakkor hozzátettem, hogy ha Isten akarja, akkor ezt még megváltoztathatja bennem. Csodák csodájára ezután az addigi görcs és feszültség eltűnt kettőnk közül, és másfél órán át felszabadultan beszélgettünk. Gábor azt mondta, hogy elfogadja a döntésem, és ha mégis meggondolnám magam, akkor szóljak nyugodtan.
Ezután, mivel ugyanarra az egyetemre jártunk, párszor véletlenszerűen találkoztunk. Aztán már tudtuk, hogy nagyjából hol és mikor szoktunk összefutni, és én is kezdtem egyre tudatosabban keresni ezeket a lehetőségeket. Egyszer egy lyukasórában épp az egyetem kertjében üldögéltünk, amikor egy arra kószáló végzős egy kérdőívet töltetett ki velünk. Negyedóra lett volna az egész, ám mi minden kérdést gondosan megvitattunk. Olyanokat például, hogy milyenek voltak a családi ünnepeink, hova jártunk iskolába… Isten küldött egy kis segítséget, hogy jobban megismerhessük egymást. Ekkortól kezdtem Gábor felé úgy fordulni, mint férfi felé. Amikor este már alig vártam, hogy megnyissam az e-mailjeimet, mert érdekelt, hogy írt-e, mégiscsak elgondolkodtam: lehet, hogy szerelmes vagyok?!
Hogy mi lett Adonisszal? Ő szép lassan eltűnt. Valahogy úgy oszladozott a sziluettje a szívemben is, ahogy egyre ritkábban keresett. Hogy azért kezdett eltünedezni, mert látta, hogy Gábor nem adta fel? Észrevette, hogy alakul közöttünk valami? Nem tudom. Egyszer csak már nem volt, és hiányérzetet sem hagyott maga után.
Nyilván Gábor is érzékelte, hogy változott kettőnk között a helyzet, s egy vasárnap este, ahogy hazakísért, megkérdezte, hogy lesz-e „igen” a „talán”-ból. Szívből jött az igenem.
Amikor már Gáborral ültem a templomkertben kézen fogva, egyszer csak megjelent Adonisz, s éreztem, hogy Gábor még jobban megszorítja a kezem győzedelmesen: az enyém! Mert ha nem is karddal, szablyával, de párbajozott értem, és nyert! Vele lettünk eggyé, s így van ez azóta is.
Lejegyezte: Parti Judit
A szerzőről
