Minden évben így megy: odakint barátságos őszi napsütés, odabent az üzletekben csokimikik, szaloncukrok a polcokon, és csak remélhetjük, hogy nem rögtön a Jingle bells fog megszólalni. Amikor egy péntek délután véletlen betévedtem egy plázába, és megláttam a fényfüzérek alatt nyomakodó tömeget, elkapott az a leírhatatlan érzés, mintha belül egy kis (karácsonyi?) manó kezdene sivítani: nem, Nem, NEM! NEM EZ A KARÁCSONY, nem ez a lényeg, nem ez az üzenet! Nem ez a béke, szeretet, amelyre minden évben vágyunk! És a kis manó belül könyörgőre fogta: ki innen, de gyorsan, és idén, légyszi, ne legyen ugyanígy…!
Mert akárhogy terveztem, elhatároztam eddig is minden évben, csak becsúszott egy-egy alkalom egy plázában, kutatva még egy-egy hiányzó ajándék után („jaj, de még neki is szeretnénk…”, „jaj, de az a bolt pont az épület másik végén van, mehetek vissza…!”).
Irigylésre méltó az, akinek sok rokona-barátja van, sokaknak szeretne örömöt szerezni, és karácsonykor alig győzi összeegyeztetni a számtalan ünneplést, hogy mindenkire jusson idő. És minderre még, ha beosztva is, de jut pénze… De sokan vannak, akik még karácsonykor is magányosan ünnepelnek – és milyen nehéz lehet így örülni! És ahol az a kérdés, jut-e hús is az ünnepi asztalra vagy legalább a gyerekeknek ajándék a fa alá… (Arról nem is beszélve, akiknél nem az a kérdés, lesz-e karácsonyfa a nappaliban, hanem hogy megvan-e még a nappali, a lakás, vagy elvitte a háború…)
Ám ha megvan mindaz, amire szükségünk van a békés, szeretetteljes ünnepléshez, emlékezéshez, miért is nehezítjük a saját karácsonyozásunkat? Tudom, a társadalmi konvenciók: mert szeretjük, mert szeretnénk továbbra is jóban lenni, mert így illik, vagy mert ő is adott tavaly, meg ne haragítsuk. Mégis minden évben motoszkál a fejemben: mi lenne, ha idén másként lenne…? Nem, nem kell sok fogás, elég csak egy. Nem kell sok ajándék, sőt talán egy sem. De kell valami, ami olyan nehezen megfogható…
Amikor néhány éve karácsony előtt három nappal vettünk búcsút a nagymamámtól, úgy tűnt, abban az évben nem lesz boldog ünneplésünk – hiába volt ez már számára megváltás a hosszú, nyomorúságos állapot után. Előtte mindig összegyűltünk nála, körbeállva az ágyát, hogy a betegség ellenére boldog karácsonya lehessen. Akkor viszont senki sem az ünneppel volt elfoglalva – sem a teendőit tekintve, sem belül, a gondolataiban. Ekkor találtuk ki a férjemmel: mi lenne, ha kivételesen nálunk gyűlnénk össze? Sietve megpróbáltuk feldíszíteni a házat a „mégis-karácsonyra”, és ahogy a szőnyegen ülve, karácsonyi énekeket énekelve, a Mesélő Bibliából a Megváltó születéstörténetét felolvasva együtt voltunk – az igazi ünnep volt. Nem volt tökéletes semmi, még a hangunk sem, de úgy tűnt, mintha valóban minden pillanatban beléphetne a szent család szállást kérni.
Mert túl a menüsoron, ajándékokon és karácsonyfán ez a karácsony lényege: befogadjuk-e a Kisdedet? Nem pár éjszakára, nem is csecsemőként, hanem a ház urának, felnőtt Krisztusként.
Ha meglátjuk a karácsonyi gömböket és izzókat az üzletekben, érdemes megállni egy pillanatra és elgondolkodni (nem, nem a tavalyi dekoráción): hogyan tudnánk idén másként készülni, ünnepelni, a szívünket díszbe öltöztetni…? Mert a valódi karácsony minden, csak nem kíméletlen.
A szerzőről
