Nálam a december a listák hónapja. Itt van mindjárt az első, az ajándéklista, amely kollektív őrületbe sodorja a karácsonyozó emberiséget. Aztán a vendéglista, amely sok esetben vetekszik egy kisebb esküvői létszámmal. Ehhez szorosan kapcsolódik a mesterszakácsok grandiózus elképzeléseit is felülmúló menüsorhoz tartozó bevásárlólista. A tennivalók listája pedig arról ismerszik meg, hogy soha nincs vége. Ráadásul „pipafüggőséget” okoz (elvégzett munka kipipálva). Na és a programlista, a legnélkülözhetetlenebb, amely beosztja az összes nem létező időnket a munkahelyi karácsonyi összejövetelektől kezdve az óvodai-iskolai műsorokon át a gyülekezeti szolgálatokig. Ennek ellenére be kell vallanom: nagyon szeretem ezt az időszakot.
Tavalyelőtt azonban a szokásosnál is megterhelőbb volt a munkahelyemen a december. Annyira fáradt voltam testileg és lelkileg, hogy egyáltalán nem tudott megérinteni a közelgő ünnep. Ami máskor lelkesített, ami máskor öröm volt, most csak kötelező feladattá, kényszerré vált. Egyértelmű volt, hogy pihenésre lenne szükségem, de azt is tudtam, hogy erre nem sok esélyem lesz, még a szabadságomat sem tudom kivenni. Azon gondolkodtam, hogyan tudnék a véget nem érő teendőkből kiszállni, az előttem álló feladatok elől meglépni. Közben persze lelkiismeret-furdalásom volt, hogy amit korábban szívesen (és önként) csináltam, most miért nehezedik rám ekkora teherként. Csöndre, nyugalomra, egyszerűségre és meghittségre vágytam, arra, hogy a sürgős dolgok helyett végre csak a fontosakkal foglakozzam.
De amit én nem tudtam megoldani, azt az én Istenem igen. Négyéves kisfiam karácsony előtt pár nappal bárányhimlős lett. Elég jól viselte a betegséget, sokat aludt (ő is), hamar túl is jutott rajta. A fertőzés veszélye miatt azonban le kellett mondanunk minden vendégséget, programot, így aztán leegyszerűsödött az életünk. Kéthetes vesztegzár alá kerültünk a karácsonyi csúcsforgalom idejére. Tulajdonképpen szabadságra ment az egész négytagú család. Az egyik legszebb ünnepünk volt! Mindenre jutott időnk. Senki sem volt ideges, túlhajszolt. Volt időnk együtt játszani, társasozni, közös téli sétára menni, olvasni, beszélgetni, pihenni, csak úgy egymással lenni. Volt időnk az ünnep lényegéhez közel kerülni.
Be kellett látnom, hogy a fényesre suvickolt lakás, az órák hosszat tartó főzőcskézés-romeltakarítás-vendégfogadás, a programok sokasága és a feszes menetrend nélkül is működhet a karácsony. Mérhetetlenül hálás voltam azért, hogy Isten megszánt engem, megértette a fáradtságomat és az abból fakadó fásultságomat. Felmentett a saját elvárásaim és a külső kényszerek alól. Kaptam időt a lassításra, a pihenésre, a feltöltődésre. Az én napom is csak huszonnégy órából állt, nem kaptam huszonötödiket, Isten mégis teremtett számunkra plusz időt – még ha erre egészen különleges megoldást választott is. Látványosan lecsupaszította az ünneplésünket attól a sok időt rabló sallangtól, amely akkor, abban az élethelyzetben, azon a karácsonyon nem szolgálta volna sem őt, sem bennünket.
Ezek után milyen volt a tavalyi ünnepünk? Jelentem, az is nagyon jól sikerült. Mert jó volt újra aktívnak lenni és nagy családi karácsonyt tartani, volt energiám mások felé is fordulni. A listáim számát ugyanis újabbakkal gyarapítottam: már van karácsonyi imalistám és hálaadó listám is. Ennek volt köszönhető, hogy jókedvvel, türelemmel, nagyobb bölcsességgel, a valóban fontos dolgok előtérbe helyezésével tehettem mindazt, ami rám bízatott. Mert rájöttem: nem engedhetem meg, hogy a mi ünnepeink is kiüresedjenek, követelődzővé váljanak, vagy ellenünk forduljanak, és a legfontosabbtól elvonjanak bennünket. Hiszen teljesen mindegy, hogy „kiskarácsony” vagy „nagykarácsony”, ha Isten velünk ünnepel.
