Amikor két éve költöztünk, úgy éreztem, soha többet nem szeretnék dobozolni. Évente egyszer vagyok hajlandó eltekinteni ettől: ilyenkor, karácsony előtt. És csak egy-két doboz erejéig teszem…
Advent idején már a bevásárlásokat is próbálom úgy időzíteni, hogy gyerekmentesen teljen, annyi ugyanis a polcokon a csoki, szaloncukor és persze a rengetegféle játék, hogy lépten-nyomon megállnánk, hogy „anya, ilyet kérek karácsonyra!”, „eeezt, ezt szeretném kapni…!”, stb. Egy ideig persze mindig magyarázom, hogy nem lehet és nem is kell mindent megvenni, semmi szükségünk egy huszonhatodik ugyanolyan játékra, és hogy a sok édesség milyen ártalmas… – aztán belefáradok.
Néhány éve viszont van egy-egy alkalom karácsony előtt, amikor önként visszük a fiúkat játékot vásárolni. Kapnak egy-egy kosarat a kezükbe, és együtt végignézzük, mi mindent tegyenek bele. Van, ami túl nagy, túl drága vagy fölösleges, de mindig összegyűlik elég játék, édesség és némi meleg holmi ahhoz, hogy egy-egy cipősdobozt megtöltsön. Közben pedig beszélgetünk…
– Kesztyűt, sálat, sapkát is? De hát az biztos van neki, nem?
– Hegyezőt is hozzá? Radír nem kell?
– Ez mekkora zokni, nekem jó lenne?
És ahogy egyre több játék kerül bele, nem csak a kosár lesz nehezebb:
– …ezt nem lehetne, hogy én kapjam?
– Ilyet vegyünk nekem is!
– Szerintem ez nem is fog beleférni…!
De mire a pénztárhoz érünk, büszkén mutatják, hogy mi mindent vettek annak a kisfiúnak, akit nem ismernek ugyan, de pont akkora, és pont ugyanazokat szereti, mint ők. És mesélik, hogy viszik majd Bogi angyalhoz a Cipősdobozvárba, aki karácsonykor odaadja a dobozokat azoknak a kisfiúknak, akik egyébként nem kapnának ám semmi ajándékot, képzeljék el, semmit… Nem tudják, persze, hogy ilyenkor én vagyok a legbüszkébb – és a leghálásabb, hogy adhatunk másoknak is, és hogy aztán titokban utána visszamehetek a boltba nekik is megvenni egy-két olyan ajándékot, amely leginkább a szívükhöz nőtt a vásárlás során.
A gyerekek esti imája pedig még őszinte: „…és add, Úr Jézus, hogy azok az ismeretlen nemtommilyen gyerekek örüljenek az ajándékoknak, amik egyébként a mieink is lehettek volna, de most már mindegy. Ámen.” 🙂
A szerzőről
