A házasságtörés anatómiája
Hogyan jut egy holtomiglan-holtodiglannak induló házasság oda, hogy az egyik fél feladja, s egyszerűen felrúgja a közös szövetséget? Hol lép be az életükbe az a bizonyos harmadik? Bármilyen hihetetlen, de a legtöbb esetben ott, ahol a legkevésbé várnánk: a legváratlanabb helyen, a legártatlanabbnak tűnő helyzetben.
Nem volt több mint ártatlan kíváncsiság. A négy fal közé zárt mindennapok monotonitását megtörő kaland egy számára ismeretlen világban. A világháló némi színt hozott Zsuzsa kismamás hétköznapjaiba. Eleinte csak babás honlapokat látogatott: praktikus tanácsokat, recepteket keresett. Aztán az egyik ismerőskereső portálon rátalált a gimis osztálytársakra, régi barátokra. Egy reggel a lélegzete is elállt, amikor meglátta, hogy az első szerelme jelölte meg ismerősként őt. Üzenetet is írt, melyben megdicsérte a gyerekeit, és gratulált a szakmai sikereihez. Erre muszáj volt válaszolnia. Innentől kezdve jöttek-mentek az üzenetek. Hamarosan a nap legfényesebb pontja az lett, amikor leülhetett a gép elé. Alig várta már, hogy a gyerek aludni menjen. Kiderült, hogy az exkedvessel teljesen egy rugóra jár az agyuk. Talán mégis ő volt az igazi? – fészkelte be magát a szívébe a gondolat. S az egyre sűrűbb levelezést találkozások követték. Nemsokára pedig megérett benne a döntés is: ki kell lépnie a házasságából.
Hannáék lelkesen vettek részt a házaskör alkalmain. Olyan jó volt hasonló korú párok között lenni, velük beszélgetni, énekelni, imádkozni! Mégis, egy idő után egyre gyakrabban jutott eszébe a gondolat: a többiek sokkal boldogabbak, mint ők. Nekik folyton csak gondjaik vannak, állandóan vitatkoznak. Hanna megörült, amikor sikerült egy sorstársra akadnia a közösségben. Istvánnal mindenről lehetett beszélgetni. Pontosan értette minden szavát. Ráadásul ő is küzdött a házasságáért. Meg is beszélték, hogy ezentúl rendszeresen összejönnek imádkozni, „egymás terhét hordozni”. Igen ám, de ezek alatt az alkalmak alatt szép lassan egymásba szerettek…
Évekkel ezelőtt olvastam valahol, hogy a házasságtörés nem a hálószobákban kezdődik, sokkal inkább a munkahelyi italautomaták melletti véletlenszerű egymásba botláskor, amelyet újabb kedves szóváltás követ. Az ember valahogy úgy intézi, hogy mindig ott legyen, amikor a másik arra jár. Hogy egymás mellé sodródjanak a liftben, a villamoson. Hogy a felszínes beszélgetések után személyesebb vizekre evezzen, és… Nem véletlenül írja a Példabeszédek könyve: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!”
A szívben, a lélekben kezdődik. Eleinte láthatatlan szálakkal köt a kívülállóhoz. Az újdonság varázsa felráz, rég tapasztalt lelkesedéssel, vitalitással, energiákkal tölt fel. Aztán a szálakból egyre erősebb kötés lesz, amely végül gúzsba kötő kötelékké válik. Hatalmába kerít az érzés, vele telítődnek a gondolatok. Az idegen rendkívüli vonásainak felfedezésével párhuzamosan saját társunk hibái egyre élesebbé válnak. Közben a világ a szép lassan beszivárogtatott féligazságaiból –„neked is jár végre ennyi”, „Isten se akarhat megfosztani az örömtől”, „a társad a hibás: miért hagy ennyire egyedül?”, „mások is elváltak, s ma boldogok (?) egy új házasságban” – láthatatlanul egyre magasabb falakat emel. A gondolatok lassan meggyőződéssé, majd döntéssé válnak.
Észrevétlenül kezdődik tehát. Ártalmatlannak tűnő dolgokkal a legváratlanabb helyeken. A világhálót böngészve, ismerősök után kutatva, ahol a magány, a szívben lévő űr láthatatlanul vonzza a másik ember elfogadását és szeretetét. A munkahelyen, ahol a hétköznapokban több időt töltünk a kollégánkkal, mint a társunkkal. Ahol ma már elvárás, hogy a legszebb, legjobb formánkat hozzuk. Ahol az első időkben kéznél van a magyarázat: „A családért vállaltam túlórát”. S a folyamatos stressz, hajsza, verseny mellett az ember szomjazza a bátorító, kedves szót, amely, ha nem vagyunk észnél, alattomosan hozzáköti a szívünket egy idegenhez. Vagy a templomi közösségünkben, ahol végképp nem számítanánk rá. Itt is könnyen megvan a magyarázat: „Hiszen mi csak Istenről beszélgetünk, egymás terheit hordozzuk!”. S aztán mikor a lélek gátjai átszakadnak, az istenkeresés intenzitását valami más veszi át a szívben.
Senki nem vágyik családja tönkretételére, házastársa szívének összetörésére, gyermekei életre szóló megsebzésére abban a pillanatban, amikor átlép egy finom határt, amelyre talán csak a lelkiismeret halk jelzése figyelmezteti. Az ember ilyenkor lelke jogos szükségleteit (elismerés, elfogadás, figyelem, gyengédség, szeretet) szeretné betölteni, csak épp nem a jogszerű, megfelelő forrásból. A felfokozott érzelmi állapotban felkészületlenül éri a támadás.
A veszélyek láttán persze nem kell azonnal csadort öltenünk, vagy természetellenesen kerülnünk minden ellenkező neműt. De ha egy találkozás, gesztus, tekintet hatására gyorsabban ver a szív, s később újra felidéződik az „ártatlan” kis élmény, netán hagyjuk végigfutni magunkban a „mi lenne, ha…” kezdetű gondolatsort, akkor jobb őszintén beismerni, hogy veszélyes vizek felé sodródunk. Megállni, megfordulni – s amíg képesek vagyunk rá, józanul kiszállni.
A cikk a Family magazin 2009/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
