Soha nem volt könnyű a gyermek- és a felnőttkor közti átmenet, de talán egyetlen korban sem volt olyan nehéz, mint manapság. A fiataloknak egy szétzilált világban kell megtalálniuk önmagukat és a saját helyüket, hivatásukat, küldetésüket. Miközben belül óriási átalakulás megy végbe bennük, a külvilágban is nehezen lelnek valódi fogódzókat, igazi példaképeket.
Sok-sok kutatás tapasztalataiból tudjuk, hogy a serdülőkorban, a nemi éréssel egyidejűleg az agyban is nagy átrendeződés megy végbe a hormonok hatására. A dán családterapeuta, Jesper Juul szavai szerint ebben az időszakban ki kellene írni a gyerekek homlokára: „Átépítés miatt zárva!” Tudjuk, milyen kellemetlen probléma egy hirtelen nagyra nőtt fiú számára, hogy „új” testének mozgását még nem igazán tudja koordinálni; ugyanígy bajban vannak a tizenévesek az érzéseikkel is. Gyakran szélsőséges érzelmek váltakoznak bennük, maguk sem tudják, miért érzik egyszeriben reménytelennek az életet, amelyet az imént még teljes lelkesedéssel élveztek.
Ebben a lelkiállapotban nem kioktatásra, örökös nevelésre van szükségük, hanem figyelmes meghallgatásra vagy épp tapintatos hallgatásra, amíg meg tudnak nyílni. Létfontosságú számukra, hogy érezzék: most is, így is, minden körülmények között szeretjük és elfogadjuk őket, nem tudnak olyat tenni, hogy ne legyenek a gyerekeink többé. Persze ők is gyakran próbára teszik a szeretetünket: vajon valóban feltétlen-e, elviseli-e, hogy gorombák, szemtelenek vagy épp magukba zárkózók?
Nem most kell nevelni
Közhely, hogy a kamaszok ilyenkor szembefordulnak a családban kapott értékrenddel, az iskolai elvárásokat nyűgnek, méltánytalannak érzik, ennek következtében sokszor rontanak a tanulmányi eredményükön is, és ez rendkívül sok konfliktus forrása. Hirtelen unalmas és undok lesz minden felnőtt, és a kortársak véleménye válik mérvadóvá. Mit tehetünk ilyenkor, hogyan lehet nagyobb törés vagy maradandó lelki sérülések nélkül átvészelni ezt a viharos időszakot?
A már idézett Jesper Juul és sok neves szakember azt tanácsolja, hogy ebben a korban már ne akarjunk nevelni. Az alapokat az első három–hat évben leraktuk, jó esetben további hat–nyolc évig békés kapcsolatban lehettünk a gyerekeinkkel, most azonban már más a feladatunk, mint eddig. Juul szerint a kamaszok szüleinek afféle bokszedzőpartnernek kellene lenniük, aki maximális ellenállást tanúsít a harcban, minimális kárt okozva.
Számunkra például ez azt jelenti, hogy a férjemmel igyekszünk meghallgatni és megérteni nagyfiunk és nagylányunk érzéseit, indítékait, ugyanakkor határozottan állást foglalunk, és bizonyos esetekben továbbra is gyakoroljuk azt a jogot-kötelességet, hogy nem engedjük meg, amit túl veszélyesnek vagy rombolónak érzünk. Ilyenkor persze hosszadalmas alkudozások folynak egy-egy buli vagy koncert előtt. Amikor valamit megtiltunk, másutt engedményt is teszünk, mert a cél nem az akaratuk megtörése, hanem hogy megtanuljanak különbséget tenni jó és rossz között, hogy felmérjék a tetteik kockázatát.
Feltöltött szeretettankkal
Most különösen is fontos, hogy tudjuk, melyik az elsődleges szeretetnyelvük, mert a legjobb védelem minden függőség, pótszer és veszélyes élménykeresés ellen a feltöltött szeretettank. Talán nem mindig látszik rajtuk, de nagyon hálásak minden apró gesztusért. Figyelmesnek és tapintatosnak kell lennünk, hogy érzékeljük, mi az, ami valóban jólesik nekik, mi az, amit nem is mernek kimutatni, bár vágynak rá, és mi az, amivel a legjobban bosszantjuk őket. Például a „Mert ti soha…” kezdetű szemrehányásaikból felfedezhetjük, hogy mi is hiányzik nekik valójában.
Nagyon elterjedt hozzáállás, hogy a szeretetünket az aggodalmaskodásunkkal fejezzük ki. Jámbor gondolatnak tűnik, de nem igazán építő. Gyakran annyira aggódunk csemeténk rendetlen szobája, rosszabb osztályzatai vagy „rettenetes” öltözéke miatt, hogy a sok figyelmeztetés, rendreutasítás vagy épp siránkozás közepette épp arról feledkezünk meg, amire a legnagyobb szüksége lenne: a megerősítésről, az érzelmi biztonságról. Persze sokszor úgy tűnik, mintha már semmi dicsérnivalót, semmi büszkeségre okot adó vonást nem találnánk bennük. Ez azonban nem igaz, érdemes tovább keresgélnünk! Beszéljünk például arról, milyenek voltak kicsinek, említsük meg, mit csodálunk, kedvelünk bennük, mivel örvendeztetik meg a szívünket. Tudatosan is gyönyörködjünk bennük, fedezzük föl kibontakozó személyiségüket, hiszen hamarosan útjukra kell engednünk őket. Figyeljünk arra is, hogy ne csak a tanulmányi eredményeik alapján értékeljük őket! Hiszen tudjuk, hogy az értelmi intelligencia csupán egy aspektusa a tehetségnek, és nem is a legfontosabb. Vegyük észre és ismerjük el egyéb adottságaikat is, például a jó együtt érző vagy kapcsolatteremtő képességüket, tapintatosságukat, érzelmi intelligenciájukat, kézügyességüket, kedves mosolyukat, szépérzéküket…
Tudatosítsuk magunkban és bennük is, hogy az igazi értékük nem az általuk elért teljesítményekben rejlik, hanem abban, hogy ők Isten egyedi alkotásai. Márpedig – ahogyan Böjte Csaba testvér sokszor hangsúlyozza – Isten nem teremt selejtet, és ajándékait gyerekekbe csomagolja. Mindenkinek vannak kincsei, a mi feladatunk, hogy segítsünk gyermekeinknek ezeket meglelni, kibontani, tovább érlelni, hogy így ajándékká váljanak a világ számára.
A szerzőről
