Érdekes kettősséget tapasztalhatunk. Alapvetően negatív légkörben élünk: mindenki mindenkit leszólhat, akár meg is alázhat – a tehetségkutató műsorokat nézve például százezrek csámcsoghatnak azon, hogy a zsűri milyen szenvtelenül söpri le a szép reményeket dédelgető versenyzőket a színpadról –, ráadásul manapság csak az számít igazán elismerésre méltónak, ami sikeres, eredményes. Ugyanakkor a csapból is az folyik, hogy ha elegendő önbizalmunk van, bármit elérhetünk.
„A siker benned van! Érd el, amiről álmodni sem mertél! Rendezd magad az életed!” Hogy is van ez? Ilyen egyszerű lenne? Csak elvégzünk egy önbizalom-növelő tréninget, elolvasunk néhány önsegítő könyvet, cikket, és már megy is minden, mint a karikacsapás? De akkor miért van annyi szorongó ember, aki értéktelennek érzi magát?
Legyünk őszinték: egy 7–14 éves gyermek még nem igazán képes olyan teljesítményt felmutatni, amelyet a mai világ elismerésre méltónak talál. Ebben a környezetben az önbizalmuk is körülbelül a siker mértékének megfelelő, azaz szinte nulla.
Az önbizalom az önértékelésből fakad, azt pedig sajátos módon nem az ésszerűen felsorolható értékeink határozzák meg, hanem a velünk élő, számunkra fontos személyek – ők alakítják a legjobban azáltal, ahogyan ránk tekintenek. Ez a még ki nem fejlődött, éretlen személyiségre fokozottabban igaz. Ezért az első, amit tehetünk, hogy reális tükröt tartunk gyermekeink elé, amelyben fölfedezhetik értékes tulajdonságaikat, amelyben egyedinek, szeretetre méltónak láthatják magukat. Ez a szülők, a nevelők számára komoly munkát jelent, hiszen fel kell fedezniük a gyerekek értékeit, és ezeket jól érzékelhetően, az ő nyelvükön kell tükrözniük feléjük. Lássunk erre néhány egyszerű, ámde igen hatékony eszközt!
1. Nagy szükség van a laza, nem kifejezetten szervező-informálódó beszélgetésekre. Azzal, hogy időt szánunk egy másik emberre, hogy tényleg jelen vagyunk a beszélgetésben, kimondatlanul is abban erősítjük meg, hogy értékesnek tartjuk őt.
2. Amikor érdeklődünk az őt foglalkoztató dolgokról, őszinte kíváncsiságra van szükség: nem kutakodásra, nem faggatózásra, hanem valóságos együttérzésre. Tilos rögtön kritikával, megjegyzéssel, helyreigazítással reagálni a kérdezett szavaira – ügyeljünk rá, hogy az arcunkon se látszódjanak ilyen gondolatok!
3. Kifejezetten felemelő érzés gyermekeink számára, ha őket is bevonjuk a családi „közügyek” megtanácskozásába. Nyilván nem kérjük ki mindenről a véleményüket, de amiben már lehetséges, hallgassuk meg őket! Fontos, hogy ez se csupán formális gesztus legyen, hanem mérlegeljük az ő ötleteiket is.
4. Adjunk valódi felelősséget nekik, ne csupán beszéljünk róla! Legyenek olyan jól körülhatárolt területek, amelyekért valóban ők felelnek! (Ebben persze nagyon különböznek a 7–8 évesek és a 13–14 éves kamaszok.) A túl sok utasítás rövid póráza helyett inkább „karámot” állítsunk a cselekvések számára. Ne adjunk túl sok tanácsot, főleg ne avatkozzunk bele a folyamatba gyorsan jövő, kész megoldásokkal, mert az azt sugallja, hogy nem képesek egyedül úrrá lenni a feladaton. Igaz, az egyre nagyobb önállósággal egyre nagyobb a tévedés lehetősége is – és mindez természetesen együtt jár a következmények viselésével.
5. Álljunk ellen a ránk nehezedő nyomásnak, és ne hasonlítgassuk a testvérekhez, osztálytársakhoz, hajdani önmagunkhoz gyermekeinket! Vegyük észre egyéni erőfeszítéseiket, fejlődésüket – azt értékeljük, ne az eredményt!
6. Segítsünk nekik abban, hogy gyakran fölülmúlhassák önmagukat! Apró célokat kitűzve, újdonságokat kipróbálva, a komfortzónájukból kilendítve próbálgathassák erejüket, ügyességüket, kitartásukat, egyéni képességeiket.
7. A játék, az alkotás vagy valamilyen hobbi művelése során örömmel tölt el minket, hogy képesek vagyunk elkészíteni, megoldani valamit, hogy meg tudunk szólaltatni egy zeneművet, el tudunk táncolni egy táncot – ezt hívják kompetenciaérzetnek. Fontos, hogy sok alkalmat teremtsünk az ilyen élmények megtapasztalására.
8. Tanuljunk mi is tőlük valamit! Kérjük meg, hogy tanítsanak meg minket elektromos kütyüket használni, a Facebookon keresgélni, kosárra dobni. Mindenkinek jólesik, ha valamiben ő lehet a „szakértő”.
+1. Végül, de nem utolsósorban: ahhoz, hogy az életünk minden területén jól tudjunk teljesíteni, megfelelő fizikai kondícióra, elegendő mozgásra, alvásra, pihenésre van szükség.
Hosszasan lehetne még folytatni a sort, de ne feledjük a lényeget: az önbizalom „tükörből” épül – a tükör pedig mi vagyunk!
A cikk a Family magazin 2011/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
