Hogy van-e olyan keresztény, aki kifejezetten várja, nem tudom, én mindenesetre nem repesek, amikor előre tudom, hogy vasárnap a megbocsátás lesz a téma. Most is így voltam ezzel – aztán csalódnom kellett…
Már nem is tudom, hogy miért, de valahogy megszoktam, hogy ebben a kérdésben csak „rossz” lehetek. Ha bármi bántás ér, én bizony nem tudom egyik pillanatról a másikra megrázni magam és lepergetni a sértést, beszólást vagy fizikai bántást. Most viszont egészen érthetően magyarázta el a lelkigondozó-előadó a megbocsátás titkát.
Mit érzünk vajon akkor, ha gyermekünk hazaérve hozzánk bújik, és elpanaszolja, hogy bántották a társai? Szomorúságot és haragot biztosan. Hát, valahogy hasonlóképp van ezzel Isten is, amikor elé visszük a panaszunkat. És ahogy mi, szülők sem mindig megyünk be rendet tenni az osztályba, csoportba, úgy ő sem mindig avatkozik közbe – legalábbis nem azonnal. De mivel „fiai” és „örökösei” vagyunk (ahogy az efézusiaknak üzente, de ez ránk, budapestiekre vagy kecskemétiekre is éppúgy vonatkozik), képzelhetjük, mennyire nem mindegy neki, mi ér bennünket.
Ahogy mi sem tanácsoljuk a gyermekünknek, hogy azonnal felejtsük el a rosszat, úgy ő sem várja el ezt tőlünk, sőt… Azt ígéri, hogy nem pusztán az idő, hanem ő maga fogja meggyógyítani a sebeket, amelyeket kaptunk. Nem azt várja, hogy „úgy érezzünk”, hanem azt, hogy „úgy döntsünk”. Mert a megbocsátás nem érzés, hanem döntés.
Eldöntöm, hogy nem állok bosszút az engem ért sérelemért. (Ez sem olyan magától értetődő, hiszen az Ószövetség korában élő embertől még csak azt várta Isten, hogy ne torolja meg aránytalanul a bántást – érje be azzal, hogy „szemet szemért, fogat fogért”.) Eldöntöm, hogy nem kívánok, nem kérek rosszat a másik ember számára. Hiszen a gyerekeinknek is tanítjuk: attól még, hogy a másiknak rosszabb lesz, neked nem lesz jobb! Sőt: kérhetek rá áldást nyugodtan, azaz a legjobbat számára; Isten, aki a felelős az ilyen kérésekért, úgyis jobban tudja nálam, mi a legjobb annak az embernek.
„Bárányok vagyunk, de nem birkák” – mondta sokszor egy idős lelkipásztor. Azzal a mesteremberrel, aki már becsapott négyszer, nem kell ötödszörre is dolgoztatnunk. Azzal a szomszéddal, aki már többször ártott nekünk, nem kell leállni barátkozni. Védhetjük magunkat, a családunkat, miközben ami rajtunk áll, azt megtesszük: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben” – mondja Pál is. „Ha lehetséges…” – vagyis ha a másik fél nem partner benne, nem fog menni, és ez nem a mi hibánk, felelősségünk. „…amennyire tőletek telik” – vagyis Isten azt is pontosan ismeri, hogy nem fogjuk tudni tökéletesen akarni sem a jót. Igyekezzünk, ez a mi dolgunk.
És bízzunk benne, hogy Isten, „aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint”, ki tudja pótolni a többit: el tudja intézni, hogy békességben is élhessünk. Már amennyiben elérkezettnek látja az időt, hogy közbeavatkozzon…
Ugye, mennyire másként hangzik ez, mint ha csak azt gondoljuk, hogy valami boldog eufóriában mindig mindenkit a keblünkre kellene ölelnünk, mert ezt várja tőlünk Isten? Ő megteszi velünk: feltétel nélkül szeret, és ebből a szeretetből tudunk másoknak mi is továbbadni, amikor meggyógyulnak a kisebb-nagyobb sebeink. De addig ne fertőzzük el, hanem hagyjuk begyógyulni őket.
A szerzőről
