Dalma és Johnson története
Volt egyszer két siket fiatal, az egyikük Afrikában, a másikuk Európában élt. Teljesen eltérő társadalmi, kulturális és családi háttérből származtak, különböző nyelvet, sőt különböző jelnyelvet használtak, de ugyanahhoz az Istenhez imádkoztak házastársért. Emberileg nem sok esély volt arra, hogy Rékasi Dalma és Johnson Dei-Kusi valaha egymásra találjon. Ám Isten előtt nincsenek akadályok…
Dalma, hogyan gondolkodtál a házasságról, mielőtt megismerted volna Johnsont?
D.: Tinédzserkorom óta vágytam egy olyan szeretetteljes házastársi kapcsolatra és családra, amilyet otthon a szüleimnél láttam. Mivel nem vagyok teljesen egészséges ember, tudtam, hogy vannak bizonyos korlátaim, amelyeket nehéz lehet egy másik embernek elfogadnia, ezért sokszor éreztem reménytelennek a helyzetemet. Kezdetben magam keresgéltem, majd később egyre inkább Isten felé fordulva imádkoztam azért, hogy ő mutassa meg nekem, mi a terve velem. Ha férjet szán nekem, azt tőle szeretném kérni, de ha egyedül kell maradnom, azt is el tudjam fogadni.
Egyik este hosszasan könyörögtem Istenhez, hogy mutasson utat nekem. Aznap éjszaka álmomban egy fekete ruhás, sötét bőrű férfi állt mellettem, akit nem ismertem. Nem értettem az álmomat, nem tudtam vele mit kezdeni, így aztán a konkrét kérések helyett egyre inkább Isten békességét kezdtem keresni. Aztán amikor már egy ideje Johnson felesége voltam, újra eszembe jutott ez a különös álom. Akkor értettem meg, hogy gyakorlatilag az a fekete férfi lett a férjem. Szó szerint igaz: álmomban sem gondoltam, hogy ő lesz az…
Johnson, hogy találtál Dalmára?
J.: Amikor Kenyában a siketmisszió által fenntartott bibliaiskolába jártam, akkor erősödött meg bennem, hogy Istenhez kell imádkoznom feleségért. Dalmára úgy találtam rá, hogy egyszer a Facebookon szörföltem, és olyan keresőszavakat írtam be, mint hogy „siket”, „keresztény”, „bibliaiskola” stb., és akkor Dalmát „dobta ki” a program. Kiderült, hogy Dalma is siket, keresztény, és Magyarországon ő is járt ugyanannak a szövetségnek a bibliaiskolájába, amelyikbe Afrikában én. Írtam neki egy levelet. Korábban is mindig kikértem Isten véleményét, ha egy lány megtetszett nekem, mert nem akartam senkivel játszani. Dalmával kapcsolatban azonban már akkor békességre találtam Istennél, amikor a kapcsolatunk még el sem kezdődött.
D.: Először – mivel nem tudtam angolul – egy igeverset küldtem neki egy angol Bibliából. Johnson erre egy hosszú angol nyelvű SMS-ben válaszolt, amelyből egy árva szót sem értettem. El sem tudtam képzelni, hogy mi mindent írhatott nekem. Hát így kezdődött a levelezésünk.
A nagy találkozás
Hogyan tudtatok kommunikálni? Hiszen Ghánában, ahol Johnson élt, az angol a hivatalos nyelv. Dalma, te kisgyermekkorod óta magyarul tanultál, a középiskolában meg németül, de az igazi anyanyelved a magyar jelnyelv, míg Johnsonnak az amerikai jelnyelv. Még ha azonos jelnyelvet ismernétek is, a levelezésben ennek nagy hasznát akkor sem vennétek. Hogy tudtátok áthidalni a távolság mellett ezeket a kommunikációs nehézségeket?
D.: Eleinte Johnson angolul írt, és én a Google fordítójával és szótárral próbáltam megfejteni, hogy mit is akar mondani. Mivel már régóta szerettem volna angolul tanulni, szívesen foglalkoztam a nyelvvel, de a legtöbbet Johnsontól tanulom. Élő kommunikációban az amerikai jelnyelvet használjuk, mert a siketgyülekezetben korábban már volt lehetőségem megismerkedni vele.
Milyen gyakran tudtatok találkozni? Mikor kezdett köztetek komolyra fordulni a dolog?
D.: Szinte mindennap váltottunk üzenetet. Egy év után sikerült először személyesen is találkoznunk. Bár Johnson szerette volna, ha én látogattam volna meg őt Ghánában, a szüleim aggódtak, nehogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek egy afrikai országban. Így inkább Johnson jött Magyarországra.
Milyen volt az első találkozás?
J.: Itt, Magyarországon találkoztunk először a repülőtéren. Amikor megérkeztem, Dalma nagyon zavarban volt, állt ott mozdulatlanul, kővé dermedve. Egyszerűen nem csinált semmit, nem örült, nem mosolygott, semmi biztató vagy barátságos jelet nem mutatott, csak állt földbe gyökerezett lábbal. Odamentem hozzá, megöleltem, és éreztem, hogy minden ízében remeg az izgalomtól; akkor kezdett kicsit magához térni. A szülei meg pont fordítva, rögtön megöleltek, megpusziltak… Ettől meg én jöttem nagyon zavarba, mert Ghánában nem szoktunk ilyen közvetlen testi kontaktusba kerülni egymással, még családon belül sem.
Első alkalommal egy hónapig maradhattál. Elbizonytalanodtatok vagy megerősödtetek egymással kapcsolatban?
D.: Hát, az elején eléggé nagy volt a zavar bennem. Alig ismertük egymást, nagyon különböző háttérből jöttünk, és nem kis kommunikációs nehézségeket kellett legyőznünk. De Johnson nagyon türelmes volt, rendkívül nyugodt, kedves, közvetlen, és ez átlendített engem a kezdeti félszegségemen.
J.: Nekem nagyon határozott célom volt, tudtam, hogy feleségül akarom venni ezt a lányt. Úgyhogy ebben az egy hónapban meg is kértem Dalma kezét.
Gyűrű a pohárban
És ez hogyan történt?
J.: Elvittem egy étterembe, ahol izgalmamban a gyűrűt a poharába rejtettem. Aggódtam, nehogy ivás közben véletlenül lenyelje. Amikor megitta az üdítőjét, észrevette, hogy van valami a pohár alján. Nagyon meghökkent, nem tudta, hogy került oda. Akkor odaadtam neki a levelet, amelyben megkértem a kezét. Csak azután mertem „szemtől szembe” is megkérdezni, amikor igent mondott.
Ha jól tudom, a második találkozáskor már az esküvő következett.
J.: Szerettünk volna minél előbb összeházasodni, de ez nem volt ennyire egyszerű. Összesen négyszer kértem vízumot Magyarországra, de mindannyiszor elutasítottak. Mivel Ghánában nincs nagykövetség, Nigériába kellett elutaznom, ha kérvényezni akartam a beutazást. Amikor Nigériában megszűnt a nagykövetség, Kenyába kellett mennem az engedélyért, de ez nagyon hosszadalmas és költséges volt. A körülmények egyre kilátástalanabbá váltak, és nem tudtuk, hogy miért kell ezekkel a nehézségekkel szembesülnünk. Folyamatosan fohászkodtunk Istenhez, de mindig elutasították a vízumkérelmemet.
D.: Felmerült bennem, hogy talán nem véletlen, hogy Johnson nem tud Magyarországra jönni, és talán Istennek mégsem ez lenne a terve velünk. Akkor ismét oda kellett bíznom az egész ügyünket Istenre: ha ő akarja, hogy mi együtt legyünk, akkor ki fogja munkálni erre a megoldást is, bár a helyzet egyre lehetetlenebbnek tűnt.
J.: Aztán váratlan lehetőség nyílt meg előttünk: kiderült, hogy Ghánában a holland nagykövetségen is be lehet nyújtani a magyar kérelmeket. Elsőre meg is kaptam a beutazási engedélyt, addigra azonban a találkozásunktól számítva eltelt két év.
Elháruló akadályok
Meglehetősen kevés időt tudtatok tehát személyesen együtt tölteni, gyakorlatilag a második találkozás már maga az esküvő volt, bár akkor már három éve ismertétek egymást. Amikor összeházasodtatok, az együttélés hozott nem várt meglepetéseket?
J.: Igen, őszintén megvallva nem volt könnyű, bár édesanyám felkészített rá, hogy a házasélet nem mindig diadalmenet. Nemcsak a különböző személyiségünket kellett egymáshoz hangolnunk, hanem a hagyományainkat, eltérő kultúránkat és életvitelünket is. Ghánában például a férfiak egyáltalán nem végeznek házimunkát, a családban mindent a nők csinálnak. Meg kellett tanulnom, hogy itt mások a szokások. Dalmának türelmesnek kellett lennie hozzám, mert nem volt könnyű a hozott mintáktól elszakadnom.
D.: Más dolgokban viszont Johnsonnak kellett türelmesnek lennie. Nagyon különböző személyiségek vagyunk. Ő nyugodt, kedves természetű, én pedánsabb típus vagyok, néha aggódóbb, merevebb tudok lenni. Egy a mindennapokból vett egyszerű példa is jól mutatja eltérő természetünket. Én csak recept alapján, pontos mértékegységek szerint tudok főzni. Johnson pedig inkább improvizál, és bátorít, hogy merjek kísérletezni.
A kicsi fiatok már öt hónapos. Érzitek a gyereknevelésben annak a nehézségeit, hogy mindketten hallássérültek vagytok?
D.: Nekünk a siketség nem jelent csapást vagy valami áldatlan állapotot. Mi megtanultunk így élni, és hallás nélkül is boldogok tudunk lenni, úgyhogy találunk megoldást ezekre a speciális helyzetekre. Például nálunk a bébiőr villog, ha a kicsi sír, éjszaka pedig rezgéssel jelzi, ha felébredt. Érdekes az is, hogy a kisfiunk pár hónaposan először mutatja, ha éhes, és csak utána kezd sírni, ha esetleg nem kapna rögtön.
Jártok-e valahová közösségbe?
J.: A Kőszikla Siket Baptista Gyülekezethez tartozunk. Ha nem sikerül felutaznunk Budapestre, akkor a győri baptista gyülekezet alkalmaira megyünk el, ahol Blanka, Dalma testvére jeltolmácsol nekünk (mint ahogy most is ezen a beszélgetésen). Nagyon szeretnénk, ha Győrben is lenne egy siketgyülekezet, mert nem tudunk mindig Pestre menni. Ugyanakkor sokkal jobban értjük az igét, ha a saját jelnyelvünkön folyik az istentisztelet.
Hogyan tudjátok gyakorolni a hiteteket otthon?
D.: Az esküvőnkre kaptunk egy angol–magyar Bibliát, azt szoktuk közösen olvasni. Amikor jelnyelven együtt imádkozunk, a kicsi Gyurit is mindig magunkhoz vesszük, hogy lássa, hogyan beszélgetünk Istennel.
Isten sokkal jobban gondoskodik rólunk, mint ahogy azt kérjük vagy elgondoljuk. Hatalmas távolságból összehozott minket, sok akadályt elhárított az érdekünkben a házasság előtt és alatt is. Tudjuk, hogy Isten nélkül könnyen feladnánk, gyakran látjuk magunkat kilátástalan helyzetben. Mégis naponta tapasztaljuk a gondviselését, például abban, ahogyan a lakáskérdésünk megoldódott, vagy ahogyan Johnson munkát talált. Nagyon boldogok vagyunk, de továbbra is könyörgünk a Mindenhatóhoz, hogy őrködjék felettünk.
A cikk a Family magazin 2014/2. lapszámában jelent meg.
