Szomorú, de igaz: ma már tíz házasságból hat válással végződik hazánkban. A tárgyalóteremből is ennyire tragikusnak látszik a „magyar valóság”? – tettük fel a kérdést Lakatiné dr. Gaál Berta bírónőnek, aki huszonöt éve foglalkozik válóperekkel, így közvetlen tapasztalatai vannak a válások forgatókönyvéről.
Jellemzően melyik fél, a férj vagy a feleség kezdeményezi az eljárást?
Meglepő módon több mint kétszer annyi nő adja be a válókeresetet, mint férfi. Míg 1963-ban a férfiak és a nők között a válási hajlandóságban közel azonos volt a megoszlás, 1980-ra már a válóperek kétharmadát a nők kezdeményezték, és ez az arány napjainkban is jellemző.
Mit gondol, mi lehet az oka ennek?
Egy kapcsolat megromlása nagyon sokféle egyéni okra vezethető vissza. Ha azonban egy kicsit általánosítani szeretnénk, érdemes alaposabban szemügyre vennünk azokat a társadalmi és gazdasági viszonyokat, amelyek a házasság intézménye ellen dolgoznak. Közismert például, hogy folyamatosan csökken a házasságkötések száma, kitolódik a házasulandók életkora, mindemellett a társadalmi közvélekedés – és egyre inkább a jogrendszer is – elfogadja az élettársi kapcsolatok térhódítását. Ez utóbbiak az életre szóló elköteleződés helyett a nagyobb egyéni szabadság és függetlenség lehetőségét, az ideiglenességet sugallják. Ráadásul manapság háttérbe szorulnak a hagyományos társadalmi konvenciók. A magazinokból, reklámokból az egyén szerepének, az önmegvalósításnak a túlhangsúlyozása árad.
Véleményem szerint azonban az említett tendencia igazi oka a nők munkába állása. Egyrészt a nők az önálló kereset lehetőségével kevésbé vannak kiszolgáltatva anyagilag, így könnyebben tudnak függetlenné válni, nem kényszerülnek rá a házasság fenntartására. Igaz ez akkor is, ha egy feleség súlyos bántalmazásokat szenved el, és akkor is, ha csak egyszerűen elunja a házasságát. Másrészt a munkába állással növekedett a nők leterheltsége: több fronton, több szerepben kell megfelelniük, s ez nyilvánvalóan nagyobb stresszhelyzetet jelent. Ezekkel a kihívásokkal a házaspároknak közösen kellene szembenézniük. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a munkahelyeken nagyobb a kísértés vagy a kiugrás lehetősége is.
Melyek a legjellemzőbb válóokok? Miért akar válni egy feleség, és miért akar válni egy férj?
Néhány évtizeddel ezelőtt a nők válásának fő indoka túlnyomórészt a férj alkoholizálása, agresszivitása volt, illetve ha életvitelszerűen nem dolgozott. (Ezen nem az átmeneti munkanélküliséget kell érteni, hanem hogy a férj egyáltalán nem akart dolgozni.) Manapság ugyanezek a kiváltó okok még mindig előjönnek a pereknél, de újabban a fizikai bántalmazás mellett egyre gyakoribb a lelki terror előli menekülés is.
Én úgy látom, hogy manapság a nők valahogy könnyebben besokallnak, elegük lesz, mert a férj nem segít nekik a terhek viselésében. Sajnos a statisztikai felmérések is igazolják, hogy a dolgozó nők háromszor nagyobb részt vállalnak az otthoni munkákban, mint a férfiak. „Nem segít a háztartásban és a gyereknevelésben, minden feladat és felelősség rám marad.” „Egyedül kell mindent megoldanom, ha elválunk, legalább őt már nem nekem kell kiszolgálnom” – hangzik el gyakran a perek során. De megjelennek olyan érvek is, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt szinte egyáltalán nem merültek fel, vagy legalábbis válóokként nem jelentek meg: „nem ért meg”, „nem foglalkozik velem”, „fontosabbak a barátai, a munkája stb., mint a családja”.
Ha férfiak kezdeményezik a válást, akkor többnyire a „harmadik” megjelenése áll a háttérben. Érdekes azonban, hogy a férjek újabban sokszor fogalmaznak meg olyan problémákat a feleségükkel szemben, mint amilyeneket az előbb említettem: nem vezeti a háztartást, rendetlen, barátnőzik, elhanyagolja a gyerekeket.
Mire odajut egy házaspár, hogy beadja a válókeresetet, vajon lehet-e még segíteni rajtuk? Bíróként vannak-e eszközei a házasságok védelme érdekében?
A korábban létezett úgynevezett békéltető tárgyalás mára már megszűnt. Ha nincs gyermek a házasságban, és a felek közös megegyezéssel válnak (ez körülbelül a perek hatvan százalékára jellemző), akkor már az első tárgyaláson kimondható a házasság felbontása. Ezen ügyeknek a felénél a párok már az ügyvédeik által elrendezett megegyezéssel érkeznek a bíróságra. Amikor érzelmileg teljesen lezárt a kapcsolat, amikor nincs vitás kérdés, mindketten válni akarnak, ott már nem sokat lehet segíteni. A felek szeretnének minél előbb túllenni az egész procedúrán, így a bontóper negyedóra-fél óra alatt lezajlik. Bírói szempontból az úgynevezett nagy perek azok, ahol mind szakmailag, mind pedig emberileg komolyabb a kihívás. Az ügyek bonyolultabbak, bizonyítási eljárást kell lefolytatni, az ingóságokról és a lakáshasználatról, valamint a gyermekek elhelyezéséről, a tartásdíjról és a láthatásról is rendelkezni kell, illetve lehet. Egy-egy nagyobb per akár három-négy évig is eltarthat.
Az első tárgyaláson meghallgatjuk a feleket. Tapasztalataim szerint a nők elszántabbak a válóper során. A férfiak sokkal inkább hajlanak a békülésre, kevésbé akarnak válni. A párok viselkedéséből egyébként hamar kiderül, hogy menthető-e még a házasság. Nagyon sok múlhat ilyenkor a bíró hozzáállásán, segítőkészségén: érzékenynek kell lennie arra, hogy az indulatok mögé tudjon látni. Ilyenkor felhívhatja a felek figyelmét olyan szempontokra, amelyeket addig talán nem mérlegeltek. Sokszor tapasztalom, hogy ez az a pont, amikor igazán ráébrednek a helyzet komolyságára, és talán ez az utolsó lehetőségük az újrakezdésre. Ilyenkor időt kell még adni nekik. Ha a meghallgatás után három hónap elteltével nem kérik a tárgyalás folytatását, a per automatikusan megszűnik. A per szüneteltetésére is van lehetőség, ez egy hat hónapos úgynevezett próbálkozási időszak. Ha nem kérik a folytatását, akkor a per válás nélkül automatikusan lezárul. Sok házasság menekülhetne még meg ezen a ponton!
Gyermekelhelyezési pereknél a párokkal egyeztetve átmeneti szakaszokban is megállapodhatunk, hogy egy-egy megoldás működőképességét kipróbálhassuk. A bírói munka során tehát nagyon sokszor egyfajta közvetítői, mediátori szerepkört is be kell töltenünk. Egyébként az sem ritka, hogy még válás után is visszatérnek egymáshoz a párok. Előfordul, hogy vagy újraházasodnak, vagy élettársi kapcsolatban maradnak egymással, és további közös gyerekeket is vállalnak.
És mi van a gyerekekkel? Mit lehet látni a perek során: ők hogyan élik meg a válást?
Egyértelmű, hogy még az „átlagos” válások is nagy megrázkódtatást okoznak mindegyik szereplőnek. Ám a felnőttek fájdalma össze sem mérhető azzal, amit a gyerekek vétlenül szenvednek el. A tárgyalásokon a 10–14 éves korú gyerekeket már meg lehet, a 14 éven felüli gyerekeket pedig meg is kell hallgatni. Ilyenkor a gyerekek mindig – még a kritikus élethelyzetben élők is! – azt akarják, hogy a szüleik béküljenek ki és maradjanak együtt.
Az apukák és anyukák mennyire ragaszkodnak a szülői jogaikhoz? Nagy csatározások folynak a gyerekért?
A legnehezebb, ha egyik szülő sem vagy ha mindkettő alkalmas a gyermek(ek) nevelésére. A gyermek érdekeit szem előtt tartva sokszor valóban salamoni döntéseket kell meghozni. A szülők közötti nagy meccsek teljesen kikészítik a gyerekeket. Sokan elfelejtik ugyanis, hogy bár a házastárstól el lehet válni, a szülőtárstól nem: a szülői szerep nem szűnik meg az életközösség felbontásával. A válás során a szülők sokszor tovább nehezítik gyermekeik életét, amikor a saját sérelmeikért a gyerekeken keresztül akarnak revánsot venni.
A közös megegyezésnél, illetve a bizonyítással folyó perek túlnyomó többségében is a szülők döntik el, hogy hol lesznek a gyerekek. A válások körülbelül tíz százalékában kell a bíróságnak a döntést magára vállalnia. Ezekben az esetekben a saját gyakorlatomban az elhelyezési arány körülbelül fele-fele arányban oszlik meg az anyák és az apák között. Az összképet tekintve azonban kilencvenöt százalékban (a közös megegyezéseket is ideértve) az anyánál maradnak a gyerekek.
Érdekes tendencia, amelyet a munkám során tapasztalok, hogy amikor a gyermekek kamaszkorúvá válnak, viszonylag sok olyan kérelem érkezik hozzánk, amely az elhelyezés megváltoztatására irányul. Az addig az anyánál lévő gyerekek az apához akarnak költözni. Ennek többféle oka is lehet, például hogy az anyánál új élettárs jelenik meg, vagy új féltestvér születik, stb. Ugyanakkor megfigyelhető az is, hogy ha az anya tiltja vagy távol tartja az apukát, a gyermekben megjelenik egyfajta kitörési, megismerési vágy, vagyis az anya kisajátítási szándéka a visszájára fordul.
Nem titok, hogy hívő emberként végzi a munkáját.
Annak idején, amikor a jogi egyetemet elvégeztem, tudtam, hogy családokkal, emberekkel szeretnék foglalkozni. Több lelkipásztor és tapasztalt hívő ember véleményét is megkérdeztem magával a bírói szereppel, illetve a válóperes bírói munkával kapcsolatban. Sokat tusakodtam magam is, amelynek a végeredménye az lett, hogy a hivatásomat egyfajta szolgálatnak tekintem azok felé a válságba jutott emberek felé, akik nyilvánvalóan segítségre szorulnak. Békességem van, mert a helyemen vagyok. Minden ügyet addig viszek, amíg nyugodt lelkiismerettel tudom elengedni. Hálás vagyok az Úrnak, ha néha megengedi, hogy összefussak azokkal a házaspárokkal, akiknek végül megmenekült a házasságuk.
Mit tanácsol ezek után azoknak, akiknek esetleg most van válságban a házasságuk?
Valahogy manapság olyan alacsony a tűrésküszöbünk. Csak a saját igényeinkre figyelünk, nem vagyunk tekintettel a mellettünk élőkre. A türelem, a belátás, a megbocsátás nem tűnik kifizetődő magatartásnak. Ha valami nem működik, nem akarjuk megjavítani, nem akarunk tenni érte, dolgozni rajta, mert egyszerűbbnek gondoljuk feladni, otthagyni.
Sokszor meglepve tapasztalom, hogy a házaspárok bele sem gondolnak, hogy mi lesz azután, ha elváltak. Meggondolatlanul, a következmények felmérése nélkül, szinte vakon döntenek. Jó lenne ilyenkor mérlegre tenni: mit vesztünk, és mit nyerhetünk, de vajon mit és mennyit vesztenek a gyerekek? Miért lenne könnyebb egyedül, és miért működne jobban a következő kapcsolatom? Hogyan folytatom tovább az életem? Hogyan tudom megoldani a mindennapjaimat? A gyerekeket ki fogja elhozni az óvodából, ha én nem érek oda? Ki bírom fizetni egyedül a gázszámlát?
Ha úgy élnénk az életünket, ahogyan a bibliai aranyszabály mondja: azt tegyük mással, amit mi kívánunk magunknak, talán másképpen döntenénk, talán el sem jutnánk a döntéshelyzetig. A hívő családoknak, házaspároknak behozhatatlan előnyük van azáltal, hogy tudják, hogy mi – pontosabban ki – adja az igazi megoldást.
A cikk a Family magazin 2011/2. lapszámában jelent meg.
