Novemberben korán sötétedik, és a karácsonyillatú várakozás helyébe sokszor a hétköznapok keserűsége tolul. A gyerekekkel otthon lévő, a négy fal közé beszoruló feleség úgy érzi, mintha ólomlábakon járna az idő. Nem csoda hát, hogy hol reménykedve, hol számon kérőn és végül egyre ingerültebben szegezi neki a kérdést a távol lévő férjnek: „Mikor jössz már haza?”
Kedves Lilla!
Nagyon egyedül érzem magam, pedig magányra nem panaszkodhatom… Idehaza vagyok a kétéves fiunkkal és a hét hónapos kislányunkkal. Sokat játszunk, főzünk, énekelünk stb. A férjemnek, hála Istennek, van munkahelye. Kerek lenne a történet – de mégsem az. Nem jön haza… Illetve persze hazajön, de későn, úgy hét és fél nyolc között. Addigra a gyerekek és én is feszültek, használhatatlanok vagyunk. Rossz, mert nem látja őket fejlődni, csak a sírós órák jutnak neki belőlem is. Hogyan változtathatnánk?
Emőke
Tisztelt Szerkesztőség!
Kérem, vessék föl a lapban, mit kezdhet egy ember a stresszel, ha otthon és a munkahelyen is teljesíteni akar. Úgy látom, hogy ez a kettő csak egymás kárára sikerülhet. Pontosabban egyáltalán nem sikerül. A feleségemet és a gyerekeimet alig látom hét közben, és amikor végre este találkozunk, akkor is csak folyton a számonkérés, vádaskodás jut nekem. Mások hogy boldogulnak?
Üdvözlettel:T. Zsolt
Ez a cikk akkor lenne hasznos, ha biztos receptet tudna adni arra, hogyan simuljon össze teljesítmény és érzelem, feladat és szeretet. Azonban nem hasznos szeretnék lenni, hanem inkább hiteles. Ezért maradok a kérdések tisztázásánál és néhány indító ötletnél, hiszen a „Mikor jössz már haza?” kérdés nálunk is napirenden van – már vagy tizenkét éve. Így aztán fokozatosan születnek egyre jobb válaszaink rá…
Elöljáróban: a továbbiakban a klasszikus felosztást vesszük alapul, amikor a nő marad otthon a kicsi gyerekekkel, a férj pedig dolgozik. Azok is találhatnak pár érdekes gondolatot az alábbiakban, akiknél az apa megy gyesre, akik már nagyobb gyerekeket nevelnek, vagy ahol a férj és a feleség is dolgozik.
Két malomban őrölve
A levelekből látjuk, hogy ebben a helyzetben mindkét fél gúzsba kötve érezheti magát. Az anyát szorítja az önbecsülési spirál: „Akkor vagyok jó anya, ha minden gyermekem szépen fejlődik, és jól érzi magát, és ha ehhez mindent maximálisan megadok neki(k) – időt, szeretetet, törődést. Ez az én feladatom.” Az apa meg a teljesítménykényszer miatt szorong: „Ha nem dolgozom eleget, azaz többet, mint mások, akkor elveszthetem a munkahelyemet, és így nem lesz megélhetésünk. Én így fejezem ki a szeretetem.” És amikor ez a két – belülről – űzött ember találkozik, akkor nem virágzik fel az öröm, a szabadság, nem nyílik meg a kreatív alkalmazkodás tere. (Csoda?) Helyette megmarad a két malomban őrlés: „Vedd már észre, hogy értetek dolgozom, nem szórakozni járok el!” Illetve az, hogy: „Egész nap arra vártam, hogy végre ne gyerekkel a kezemben kelljen mindent csinálnom, és befejezzem, amit elkezdek. Olyan nagy dolog ez?”
A házaspárok többsége viszonylag hamar felismeri ezt a játszmát, és egyfajta mennyiségi rálapátolással próbálja elkerülni. A férj jó előre „fölszívja” magát a hazafelé úton: „Megértő leszek és figyelmes, megkérdezem a napjáról, és odafigyelek a részletekre. Lássuk csak: mit is mondott tegnap…?” A nő persze örömmel és pozitívan reagál a nyitottságra és érdeklődésre. Máris jobb ízű a vacsora, a napi feszültségek és sikertelenségek elsimulnak. Ez a megoldás mindaddig működőképes, amíg a férj meg tudja őrizni pozitív kezdeményező szerepét, és képes pluszenergiákkal szolgálni. Ha azonban rossz napja volt, ha megváltozott a napi ritmusa, és máshol/többet dolgozott, akkor a forgatókönyv már nem pereg le olyan biztonsággal, és napvilágra kerülnek a rendszert illető problémák.
Pár másodperc csend
Amíg kizárólag anyák és apák vagyunk a hazaérkezés pillanatában, addig marad a két ösvény és a két malom. Ha csak egy szemvillanásnyi időre férj és feleség lehetünk a hazatéréskor, akkor ráébredünk, hogy a két ösvényen voltaképpen ugyanarra a hegycsúcsra igyekszünk, a két malomban ugyanahhoz a kenyérhez őrölünk. Létrejön a találkozás, a célok közös vállalása – azzal együtt, hogy az eszközeink különbözhetnek.
Mi segít ehhez a tapasztalathoz? Az egyik legegyszerűbb út az ölelés. Pár másodperc csend és egy ölelés összehangol. A nő nem kezd rögtön „eligazításba”, és nem várja el, hogy a férj azon nyomban felvegye a fonalat.
A csöndben – ha öleléssel társul – sokkal többet közlünk magunkból, és a nő végre elfogadásra találhat. A férj pedig megérkezik – a szó szoros értelmében. Nem a másod- (esetleg harmad-) állásába, ahol követelményrendszer és ehhez mért elmarasztalás vagy jutalom várja. A családjába érkezik meg, ahol bekapcsolódhat egy folyamba: a növekedés, fejlődés, támogatás, elfogadás, határkijelölés, újrakezdés folyamatába. Ebbe vonja őt be az ölelés. És ebből az ölelésből árad ki a fény az este további részére: a késői leckekikérdezésre, a kamaszproblémák megbeszélésére, a küzdelmes altatásra, a kettesben való beszélgetésre – bármire és mindenkire.
A családi élet nem egy vízcsap, amelyet kedvünk szerint nyitunk-zárunk; valójában egy folyóhoz hasonló. Amíg van forrása, mindig él, folyik. Nem lehet kétszer belelépni: nem élhetem át azokat az időket utólag, amelyeket nem töltök a szeretteimmel. Fényképekkel sem, hangos videókkal sem… De bármikor levethetem a fölösleges gönceimet – pajzsot, kardot és más „védőfelszerelést” –, hogy együtt ússzam, pancsoljak, evezzek vagy sodortassak a többiekkel. Ebben az együttlétben el is fáradok, de fel is frissülök. Nem teljesítenem kell, „csak” velük lennem – figyelnem rájuk, és megosztanom magam.
Érzékeny jelzőrendszer
Ez mind szép, de mi van, ha nincs kedvem megölelni? Ha nem hagynak a gyerekek? Ha már annyi minden állt közénk? Ez jelzés. A hazaérkezés körüli feszültségek sokszor nem önmagukban állnak, hanem ebbe a kitüntetett pillanatba sűrítve érzékenyen jelzik a házasság jelenlegi állapotát. Kérdés, hogy azért van a házasság, hogy ketten több és jobb munkát végezzünk, vagy lehet néha enni is adni annak a „szamárnak”, nemcsak cipekedésre használni?
Az erőforrások megújítása, a meglévő tartalékainkhoz való hozzáférés kulcskérdés marad akkor is, ha gördülékenyen megy a hazaérkezés. Adunk-e időt, teret egymásnak, amikor öröm együtt lenni? Ez alatt akár valamilyen közös munkát is végezhetünk, a lényeg az, hogy jól érezzük magunkat együtt. Ha ez nem így van, akkor ne a napi két másodperces „öleléspasztillától” várjuk a teljes megújulást!
A kettesben töltött idő abban is segíthet, hogy átbeszéljük, éppen hol tartunk a „hazaérkezés-projektben”: ki hogyan érzi magát, mit tudna a körülményeken változtatni, ki miben tudna esetleg változni? Mert az – ugye – világos, hogy itt nem elvágólagos, hanem folyamatos változásra rendezkedünk be. Hiszen amikor új gyerek születik, amikor valaki megbetegszik, amikor kiküldetés jön, akkor minden változik – végleg vagy átmenetileg. A közös táncot bárhol tudnunk kell folytatni, nem csak a kályhától újra elkezdeni.
Ebben a folyamatban biztosan szükséges konfrontálódni, megérteni, megbocsátani, saját negatív oldalunkkal, hibáinkkal szembesülni. Ebben is nagy segítséget jelenthet, ha olykor (mondjuk hetente egyszer) minőségi időt tölthetünk egymással, mely megerősít és irányít. Így az egymás elleni harc helyett szívesebben választjuk a kapcsolatért való megküzdést.
S ha már elindultunk ezen az úton, és gördülékenyen haladunk, ránk fog találni az otthon maradó, másikat váró fél jogos felvetése: „És én mikor mehetek el valahova?” Ezzel a kérdéssel, az egyéni szabadidő és a kölcsönös szabadság témájával folytatjuk legközelebb.
Sok olyan beszélgetésnek voltam részese, ahol a „Mikor jössz már haza?” témája került elő. Íme néhány ötlet, amely új lendületet és irányt adott többeknek.
Szerepcsere
Jó olykor látni a másik oldal mindennapjait. A dolgozó fél pár napig üzemeltetheti az otthoni rutint, és aki otthon van, bemehet látogatóba a munkahelyére. Találkozhat az ottani emberekkel, ízelítőt kaphat az ottani ritmusból. Mindez olykor a felismerés erejével hathat mindkét félre.
Elszigetelődés helyett elfogadás
Fontos, hogy a gyerekek felé mit hogyan közlünk. Mit sugárzunk: elszigetelődést („Csak tudnám, hogy apátok már megint hol csavarog!”) vagy elfogadást („Úgy gondoltuk, hogy apa pár évig vállalja ezt az ingázást; szeretném, ha ti is segítenétek abban, hogy jól menjenek itthon a dolgok.”)?
Lejárt az idő!
Van, akinek az időkorlát felállítása segít. Előre meghatározott időben akkor is haza kell indulnia, ha piros hó esik. Persze még így is lesznek kivételek… De az elhatározás ahhoz a tapasztalathoz segíti őt, hogy képes legyen a befejezetlenség érzésével együtt élni, mert a másik oldalon így állhat be a családi egyensúly. (Feltéve, ha valóban jelen van otthon, és nem lapul a táskában a hazavitt munka.)
Közös esték a naptárban
Az előre beiktatott közös esték mindkét felet motiválják. Könnyebben hajlandók vagyunk hátrébb sorolni a teendőinket, ha a másikat kapjuk cserébe.
Tarts kapcsolatot!
Napközben egy – rövid! – telefon haza vagy egy „Gondolok rád!” SMS, és a másiknak rögtön az az érzése támad, hogy fontos számunkra. (És hogy megkérhet, hazafelé hozzunk már egy doboz tejfölt…)
Pár csepp parfüm
Egy sokgyerekes anya, amikor hallotta, hogy a férje leparkolt a ház előtt, minden alkalommal a fürdőszobába szaladt: gyorsan megigazította a haját, és feltett pár csepp parfümöt. Így valódi ünneppé varázsolta a hazaérkezés pillanatát. A férj átérezte: „Engem itt várnak – itt engem várnak!”
Ne késs!
Emlékeznek a kis hercegre és a rókára? A díszbe öltöztetett szívben elhervad az öröm, ha hiábavalónak érezzük… Ha nem tudtunk időben elindulni, legalább egy rövid SMS-t küldjünk erről a várakozó félnek!
Vedd a hátadra!
Ha sok a feladat, és nyűgös a pici, a babahordozás megoldás lehet az összetorlódott idő kérdésére. Háton, csípőn, hason, kendőben vagy másban – nagyon sok, személyre szabott jó megoldás létezik. Érdemes kölcsönzéssel kezdeni a hordozóeszközökkel való ismerkedést.
Menüterv
Sok családi rendszeren könnyített már az egy hétre előre tervezett étrend: célirányos a vásárlás, és van, ami már korábban is előkészíthető. Mind megannyi lehetőség arra, hogy az esti órákban ne sokasodjanak meg a feszültségterhes pillanatok.
Tovább is van, mondjam még?
Facebook-oldalunkon, illetve e-mail címünkön (magazin@family.hu) örömmel várjuk az Önök jól bevált módszereit is! Higgyék el, sokat segíthetnek azzal, ha megosztják tapasztalataikat! És lehet, hogy cserébe Önök is találnak egy-egy jó ötletet…
A szerzőről
