Áldás vagy átok a középsőség?
Gyerekrajz. A nagyobbik lurkó kezét apa fogja, a kicsiét anya. Középen áll a középső testvér – akié a rajz. De az ő kezét ki fogja meg?
Sokat hallani a „szendvicsgyerektünetről”, vagyis a középső testvérek speciális helyzetéről: két szülő és két testvér között – mégis egyedül. Valójában milyenek is ők? Milyen nehézségekkel és milyen örömökkel találkoznak? Melyek azok a tulajdonságaik, amelyeket valóban a családi pozíció határoz meg, és mi ebből a szülői mendemonda csupán? Ennek eredtünk a nyomába, sok-sok középsőt faggatva.
Utak
Mielőtt elkönyvelnénk, hogy a „középsőség” csapás, vessünk egy pillantást az érem másik oldalára!
– Nekem ez így szuper volt! – emlékszik vissza Nóra. – Igaz, a nővéremmel sok konfliktusom volt, de felém már nem fogalmaztak meg annyi elvárást, mint felé. Kikövezett úton jártam, nem kellett a legidősebb testvér harcait megharcolnom. A szüleim lazábbak lettek, nekem már nem kellett hordanom a piros, vastag harisnyát (amit nagyon utáltunk), később szórakozni is könnyebben elengedtek. Ugyanakkor sírós legkisebbnek sem kellett lennem, sőt az öcsém számára én voltam a biztos pont, akihez mindig jöhetett, bújhatott. És én nagyon szerettem anyáskodni fölötte!
– Sok előnye van ennek a helyzetnek – szögezi le Petra, három lányból a középső. – Engem „a mérleg nyelveként” tartott számon a család, kiegyensúlyozott vagyok, a hátamon fát lehetett vágni. Amikor meg elegem lett, valahogy megoldottam, mondjuk, leléptem a bábelőadás közepén, és oda mentem, ahol jól éreztem magam. Se elfojtás, se hiszti. Később sem voltak fölösleges köreim az életben.
András is pozitív képet fest:
– A legjobb az volt, hogy mindig volt kivel játszani, mert hol a bátyámmal, hol az öcsémmel volt szorosabb kapcsolatom. Szerintem az empátiám is innen ered: valahogy mindig megértettem mindenkit, és fölfelé is, lefelé is meg tudtam magyarázni, hogy a másik nem is olyan balfék, mint amilyennek látszik… A konfliktusokban pedig gyakran nemcsak a testvéreim, hanem a szüleim, sőt a távolabbi rokonaim között is békekövetként közvetítettem.
Sok középső történetét hallgattam meg, és két fő csapásirányt láttam kirajzolódni. Egyik részük sikeres, céltudatos felnőtt lett, aki semmilyen fáradságot nem sajnál a feljebb jutásért. (Gondolhatunk itt híres középsőkre is, mint például Julia Robertsre vagy Bill Gatesre.) Mindig bizonyítani akartak, és bizonyítottak is, rendszerint kiugró teljesítményt értek el az eredeti családjukhoz képest. A másik részük a „családi fekete bárány” szerepébe került, pedig egyikük sem vágyott rá. Persze ennek is több módja van: Dávid, aki egy értelmiségi család sarja, nem volt hajlandó diplomát szerezni, Péternek pedig minden évben pluszlapokat kellett tenni az ellenőrzőjébe a temérdek intő miatt.
Figyelem, figyelem…
Engem leginkább az érdekelt, hogy mi van mindezek mögött. Vajon van-e a nagy teljesítményekben öröm, és mi motiválja a lázadást? A visszaemlékezések erre is választ adtak.
– Én egy tipikus „szendvics” vagyok – fogalmaz Valéria. – Ha mások előtt én kerültem szóba, a szüleim annyival intézték el, hogy „Á, vele nincs semmi gond!”. Én voltam a mindig jó „bezzeggyerek”, közben meg kevés idő jutott rám, apám a bátyámat, anyám az öcsémet favorizálta. Nekem nem voltak kiváltságaim. Azt hiszem, ezért lettem depresszívebb és a művészetekre is fogékonyabb. Folyton elemzek, kicsit olyan ez, mintha kívülről szemlélném a saját életem. Persze másoknak úgy tűnik, mintha sikeres lennék, de nem tudok igazán örülni ennek sem.
– Én csak a harmincas éveim vége felé jöttem rá, hogy mekkora terhet cipelek magammal – tekint vissza Zoltán, aki öt testvérből harmadik a sorban. – Valami nem működött, folyton zűr volt köztem és a feleségem között, és nem tudtam olyan apa lenni, amilyen szerettem volna. Ekkor kerültem egy önismereti csoportba, aztán lassan rájöttem, hogy az én reakcióimmal van a baj. Gyerekként ugyanis annyira hiányzott apám elismerése, hogy folyton magamra akartam vonni a figyelmet. Mivel máshogy nem ment, extrém módokat találtam: egy csomó balhét, betegséget, balesetet, végül pszichiátriai kezelést is. Nem tanultam meg felnőtt módjára kommunikálni, ha valami nem volt jó nekem, és ezt a magatartást vittem tovább a saját családomba. Ezzel viszont nem lehet együtt élni.
– Igazából nem tudom, milyen középsőnek lenni – tűnődik Janka, akinek egy nővére és egy ikerpár öccse van. – Annyit hallod életed során az ezzel kapcsolatos sztereotípiákat, hogy lehet, hogy csak ezért produkálod az előírt tüneteket. Ha találtak egy elhagyott sapkát vagy fél pár cipőt a játszótéren, mindenki tudta, hogy az enyém, mert „Jaj, hát a középső!”. Én lettem az örök vesztes, sokat gúnyolódtak rajtam. Aztán akkor derült ki rólam, hogy nem ismerem a színeket, amikor iskolába mentem. De olyan középső gyerekről is tudok, akinél az óvodában jöttek rá, hogy nagyothalló. Az én személyiségemben talán a zárkózottság, a befelé fordulás, az önemésztés az, ami innen eredeztethető.
Az idézést vég nélkül folytathatnánk, minden fájó emlék ugyanarról szól: a szülői figyelem hiányáról. Kevés idő, kevés jó szó, cserébe annál több hasonlítgatás és beskatulyázás – sok középsőnek ez jut, pedig gyakran éppen ők a legérzékenyebbek minderre.
Személyes szeretet
Persze mindez nem csak a középsőket érinti. Van, ahol nem ő a legérzékenyebb: a nagyobb családokban jellemzően mindig akad egyvalaki, akinél magatartászavar vagy szorongás jelentkezik, és ez független a születési sorrendtől.
Hogyan lehet mégis jól szeretni egy középsőt? Mit tehetünk szülőként? Meséljenek erről is ők!
– Nálunk azért működött harmonikusan a család, mert nem voltunk „összemosva”. Én is egyedinek érezhettem magam, és szerintem a testvéreim is – magyarázza Timi. – Nem egymáshoz képest néztek ránk, hanem önmagunkban, például a nővérem nagyon intellektuális, akinek nonstop meséltek, én inkább bújós voltam. Rajtam anya folyton fodrászkodott, azt szerettem a legjobban.
– Nekem messze az volt a legfontosabb, amikor a szüleim felülírtak egy-egy kőbe vésett szabályt értünk – hangsúlyozza Erika egy négygyermekes családból. – Például amikor nagyon padlón voltam lelkileg, apám simán kivett egy nap szabit, engem is igazolt, és elmentünk együtt a Balatonra. Igaz, hogy ilyen csak egyszer fordult elő, de sosem felejtem el. És tudom, hogy a testvéreimmel is volt hasonló akciója. Csak akkor, amikor igazán nagy szükségünk volt rá. Valahogy ráérzett.
Akárhány gyermekünk van is, fogadjuk meg a szakemberek, pszichológusok egyik legfontosabb tanácsát: mindegyikükkel az igényeik szerint foglalkozzunk. Külön-külön is csináljunk velük rendszeresen olyan programot, amikor mindig csak arra az egy gyermekre irányul a figyelmünk! Higgyük el, megéri!
A cikk a Family magazin 2013/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
