Nézem a tavirózsákat, az aranyhalat, és úgy érzem, végre mi is kifogtuk a magunkét. Vagy mégsem? Elhihetem végre? Mikortól szabad…?
Hét éve kezdődött egy falat babakeksszel: Lóci arcán csalánkiütés mindenütt, viszket, orra, szeme folyik. Ételallergia lesz, egyelőre ne adjunk neki semmit, ami glutént, tejet vagy tojást tartalmaz – biztos, ami biztos. Csak nem lesz allergiás mindháromra…?! Emlékszem, először szólni sem tudtam, amikor megkaptuk a diagnózist: de, bizony, mindháromra az. Ilyen nincs. Nem lehet igaz! Mit fog ez a gyerek enni? Hiszen úgy vigyáztam, már a terhesség, szoptatás alatt is… És különben is, az anyatejes babák sokkal védettebbek…!
Azután kezdődött a huzavona az idővel. Amíg bébiételt eszik, megoldható. Talán mire átállna, kinövi. Talán mire a kisöcsi megszületik… Mire ő enni fog – ő vajon eheti ezeket egyáltalán? Azt sem tudtuk, mit kívánjunk inkább. (Még jó, hogy nem is ettől függött.) És ha ő igen, a nagy meg nem…? De mire oviba megy, bárcsak addigra…!
Nem, nem és nem. Vizsgálatról vizsgálatra, évről évre csalódtunk, és még csak mutatni sem volt szabad előtte – csalódott volt ő úgyis, mindent értett. Még beszélni sem tudott, de már értette, hogy neki minden falat ételt meg kell kérdeznie kóstolás előtt. „Hmmm?” „Nem, azt nem lehet.” Sosem hibázott, fegyelmezettebb volt ebben, mint egy felnőtt. Aztán amikortól már beszélni tudott, mondta is, rámutatva egy szelet kenyérre, pohár tejre: „pöttyösz tőle”, és rázta a fejét. És végigélte, ahogy a tesó evett-ivott mindent, amit neki nem szabadott. Aztán az oviban ugyanígy. Úgy megörült rögtön egy kislánynak, aki lisztérzékeny volt! „Képzeld, a Manni sem eheti a kenyeret, csak ugyanazt, amit én! Egymás mellé is ültünk.”
A tavalyi vizsgálaton már úgy mondták, ne reménykedjünk: a legtöbb gyerek kinövi ugyan ekkora korára, de ha nem, akkor talán már csak kamaszkorban fogja… Az lehetetlen. Nem hagyott nyugodni a dolog. Van egy másik orvos, annyi jót mondanak róla – csak ő is nézze meg, csak legalább beszéljünk, mondja el ő is.
Hónapok teltek el, mire eljutottunk hozzá. Hetek, mire kiderült egy újabb vérvizsgálat eredménye. Háromkeresztes, egykeresztes… És a tej? Az negatív, anyuka! Lehetne valamikor tesztelni, mikor érnek rá? Hét éve erre várunk: mikor mehetünk? Akkor hétfő reggel rögtön.
Előbb az arcát kenték be, nem piros. Eddig mindig az volt. Aztán egy korty. „Fura íze van. De jó fura.” Húsz perc. Két korty. Anya, most mennyit is? Hatot. Semmi tünet.
Úgy néz ki, kinőtte. De még két hétig óvatosan tesztelgessék, anyuka, még előjöhetnek a tünetek.
Akkor már örülhetek? Vagy két hét múlva? Addig csak óvatosan, egyre jobban? Aztán majd megnézzük a tojást is, anyuka, hátha…
És csak ülök, nézem a tavirózsákat, az aranyhalat, és számolom a kortyokat. Számolom, mi mindent ehet majd: túró rudit, joghurtot („De azt eddig is ettem, anya!” „Nem, mostantól nem szójásat, bocitejeset!”) kindertojást, sajtot, vajkrémet, túrókrémet – hirtelen nem is jut eszembe, mi minden tejes.
És lassan, kortyonként kezdek csak merni hinni, örülni.
Hős vagy, kisfiam. Jó helyen vagyunk. Nyílnak a tavirózsák, gondolatban visszadobtuk az aranyhalat. Van még két kérésünk…
Mészáros Johanna
A szerzőről
