A parketta megreccsen meztelen talpam alatt, ahogyan lábujjhegyen leereszkedem a lépcsőn. Dermedten fülelek egy darabig, s szinte már hallom is, ahogy apró, dobogó lábak erednek a nyomomba. De ezúttal, úgy tűnik, szerencsém van. Tapintható a csend körülöttem, és abban a percben szinte bármit megtennék azért, hogy egy kis ideig még élvezhessem ezt a kivételes, kora reggeli magányt.
Elepedek egy forró kávéért, most mégsem kockáztathatom, hogy zajt csapjak, ezért egyszerűen bögrébe töltöm a tegnapi maradékot, és ugrásra készen állok a mikró előtt, hogy az ajtót időben felrántva megakadályozhassam a csöngést. A készülékbe épített időmérő szerint még legalább két óra semmittevés vár rám, ezért elégedett mosollyal az arcomon szélesre tárom a hátsó ajtót, és kilépek a házból. Megborzongok a friss hajnali levegőtől, s bár az előrejelzés szerint mára nyáriasan meleg idő várható, én mégis előrelátóan zoknit húzok, és a férjem kinyúlt, kötött pulóverébe burkolódzom. Jólesik magamba szívni ismerős illatát. Hátradőlök a kemény, műanyag kerti székben, s most valahogy cseppet sem érdekel, hogy a szék bordája a hátamba vág. Boldogan csapom fel a napok óta mellőzött, kivételesen érdekesnek ígérkező regényt. Hívogat a betűkből megelevenedő távoli világ, és már előre élvezem az „utazást”, mégis érzem, hogy valami az utamba áll. Azon kapom magam, hogy mindig ugyanazt a két sort olvasom, míg végül kelletlenül feladom, s mint a termésben gyönyörködő gazda, tekintetemmel elidőzöm a kertünkben megelevenedő természeten. Gondolataim messzire ragadnak. Anyák napja van, és én most arra az első, különleges májusi vasárnapra gondolok.
A szűk, kényelmetlen padban ülök, és az előttem lévő zsoltár szavait olvasom. Tenyeremet az énekeskönyv alá csúsztatom, és szétterpesztett ujjaim alatt érzékelem az orgona telt hangjának rezgését. A rózsaablakok virágszirmain áthatoló napsugarak színes fénycsíkokat festenek a bőrömre, meleg bizsergést hagyva maguk után. A zene körülvesz, s míg teljesen átadom magam az élménynek, hirtelen egészen biztos vagyok benne, hogy a gyermekem is éppen úgy élvezi, ahogyan én. Felcsendül az ének, s bár az ismerős dallam a torkomba tolakszik, most csak hangtalanul dúdolok. Nagyon szeretnék minden szót megélni, mégis minduntalan elkalandoznak a gondolataim. Újra és újra alámerülök. „Az anyaméh gyümölcse jutalom…”, „de […] nem emlékszik többé a fájdalomra…” – gördülnek elém a töredék mondatok. Meglepően tompa és fáradt vagyok hozzá, hogy összeillesszem magamban ezt a furcsa kirakóst. Mosolyogva nézem, ahogy a prédikáció végén egy szép, szőke kislány virágcsokrokkal jár körbe a padsorok között, és hátrafordulva a pillantásommal én is köszöntöm mögöttem ülő édesanyám. Nem tudhatja, hogy nekem még nincsen… – hárítanék máris, de a kicsi mellém érve megtorpan, majd türelmesen ácsorog előttem, puha markában szorongatva hófehér ajándékát.
– Tessék – nyújtja felém, büszkén, hogy a nyilvánvaló nem kerülte el a figyelmét, s én szinte szégyenkezem, mikor végül sietve átveszem. Egészen elbódít a csokor édeskés illata. Arcomat a virágfürtökbe temetve hirtelen én is gyermek vagyok újra, gondtalan fiatal lány, aki csak önmagáért felel, s a gondolat, hogy az anyák napi köszöntés most már engem is megillet, abban a percben egyszerre abszurd és megható. Hiszen azon a meleg, ezerszínű vasárnapon mi ketten még egyek vagyunk. A testemben pihenő kicsi szív az én lélegzetem által nyer oxigént, s én nélküle már semmi sem vagyok. Csakis vele együtt létezem.
Mint iskoláskorom lusta nyarain, azon az ünnepnapon is csupa gondoskodás vesz körül. Bár ebéd után még alvásra is jut időm, mégis az egész délután álomszerű marad ezután. Furcsa, öntudatlan lebegés, mintha kívülről látnám önmagam. Férjem nyugalma rám is átragad. Nem gyanakszom, sőt nem is gondolkodom, csak élvezem ezt a rendhagyó, tavaszi kánikulát. Kézen fogva sétálunk a Margitsziget fái közt, s a szívemet csordultig tölti a boldogság. A változás máskor megrémít, de a tudat, hogy a sorsunk biztos kezekben van, most nyugalommal tölt el. A levegő a virágzó fák súlyos illatától terhes, s bár jólesik a séta, a zenélő kúthoz érve váratlanul megtántorodom. A tompa pukkanást hangos döndülésnek érzem, s abban a pillanatban szentül hiszem, hogy a szokatlan hang egészen éterivé színezi a szimfóniát. De a férjem semmit sem vesz észre. Gömbölyű derekamat átölelve, mosolyogva áll, s ellazulva hallgatja a dallamot.
Mint amikor átszakad a gát, a következő események végleg magukkal sodorják a gondtalan lányt. Hónapok óta készülök erre a napra, ám a rám törő pánik azonnal elmos minden korábbi, szilárdnak hitt elhatározást. Ujjongani szeretnék. Mély hittel örülni, hogy nemsokára a karomban tarthatom a kisbabám, de a kiszolgáltatottság érzése egészen elgyengít. Míg a kórház felé száguldunk, a férjem kezét szorongatva keresnék kapaszkodót, de rá tekintve azonnal látom, hogy ő, aki a társam, az életem, félelmemben most egyáltalán nem osztozik velem. Öröm és izgatottság sugárzik az arcán, mintha ellopta volna tőlem ezeket az érzéseket, s a rettegés rémével csak én, egyedül én viaskodom. Szeretném, ha a karjába venne, ha megígérné, hogy minden rendben lesz, ám ő mintha máris csak a kisfiára gondolna, szórakozottan s kapkodva simítja meg feszültségtől nedves tenyeremet.
Sírás fojtogat. Csalódott és megbántott vagyok, mintha ebben a megváltozott tudatállapotban képtelen lennék meglátni azt, ami nyilvánvaló. A lelkem mélyén persze tudom, hogy tévedek, de most nincs erőm, hogy észrevegyem, feltűnő nyugalma mennyire erőltetett. Kegyes hazugság ez, amellyel engem kímél, hiszen ő mindkettőnkért aggódik. A családját félti, s nehogy szavaival elárulja magát, inkább hallgat. De rossz színész a párom, s mikor egy pillanatra bátorítón rám mosolyog, tekintete egészen elveszett.
Rohanó ablakunk előtt elmosódik a táj, és a fejemben egymást kergetik a gyötrő gondolatok. Az emlősök kicsinyeihez képest az emberi csecsemő koraszülötten jön a világra. Az ösztönei nem tartanák életben. Az anyja nélkül egészen életképtelen. A kétség összeránduló testem ritmusára szorítja a szívem. Vajon felnőttem már a rám bízott feladathoz? Anyaként nem vagyok-e én is koraszülött? Gyenge és életképtelen?
Választ nem remélve, hasztalan próbálom legyőzni kétkedő önmagam, de a kisfiam mintha csak hallaná a ki nem mondott gondolatot, kegyetlenül szűkülő lakhelyén, aprót mozdulva biztatón jelez nekem. S én a tudatomból minden mást kizárva már csak rá gondolok.
Számtalanszor elképzeltem ezt a napot, de persze minden egészen másképpen alakul. Összeforrt utunk végére értünk, és bár nagyon várom a nagy találkozást, ha tehetném, mégis visszafordítanám az időt. Halogatnám az elválást. A férjem szüntelen fogja a kezem, a jelenléte támasz és megnyugvás, ám a furcsa, ambivalens magány valahogy mégsem hagy el. Különös, fájó ellentmondás, hiszen a gyermekemmel még mindig egyek vagyunk, de a testem sajogva jelzi, hogy hamarosan magára marad.
Estébe fordul a forró délután. A halványsárga falak már szinte szürkének látszanak. Tompulnak a fények, s odakint lassan elcsendesedik az utca, de a kórházi ágyon fekve én ebből mit sem érzékelek. Szürreális a valóság: míg a mi kettőnk élete végérvényesen megváltozik, alig pár lépésre tőlünk, a belváros komor, hűvös házaiban más családok élik tovább megszokott életüket. Akár egy filmben, amikor az idő hirtelen megáll, körülöttem is mozdulatlan képpé merevedik a világ, s a gyermekem szívverésének erősödő hangjától már csak távolról hallom a hozzám intézett szavakat.
– Most már ne féljen elengedni őt! Engedje megszületni! – hallom egyszerre szelíden és parancsolón, s gyengülő testemet végképp legyőzve utoljára megerősödöm.
Sírást várok, hangos, fájdalmas panaszt, de az én kis győztesem csendben, méltósággal születik. A néma félhomályban tüdeje éltető levegővel telik meg, és egyenletes pihegését hallva újra egyedül létezem. Én vagyok a felnőtt. Én vagyok a nagy, a védelmező, mégis amikor a ráncos kicsi test először pihen a mellkasomon, a meghatottságtól egészen apróra zsugorodom. A kisfiam szinte azonnal mozgolódni kezd. Homlokát ráncolva, kínlódva megemeli a fejét, és tágra nyílt, sötétkék szemével mélyen a szemembe néz. A bölcs, kis öregapóarcon ott a békés, újszülött felismerés, s én ezt a csodát átélve egészen elnémulok. Szinte megsemmisít a tekintetéből sugárzó feltétlen bizalom. Nincs bennem többé kétkedés, hiszen erre a boldogságra nem léteznek szavak. Örömöm eltöröl minden félelmet. Karjaimban tartom a gyermekem, s őt csodálva már kétségek nélkül hiszem, hogy a rám bízott ajándék mellé megkapom majd a szükséges erőt. Új értelmet nyer minden. Abban a percben végképp elveszítem korábbi önmagam… Azon az első vasárnapon az Ő terve beteljesedik; a gyermekkel együtt egy anya is születik.
A nyitott könyv érintetlenül hever az ölemben, és percek óta elmélyülten figyelem, ahogy a terasz sarkában színes szirmokat forgatva körtáncot jár a májusi szél. A ház még mindig csendes, de engem már untat a nemrég még vágyott pihenés, így türelmetlenül nyújtóztatom elgémberedett lábamat. Szívesen felkelnék már, mégis kényszerű mozdulatlanságban üldögélek tovább, s gondolatban máris az aznapra tervezett feladatokat latolgatom.
Ekkor halk pusmogás üti meg a fülem, és a visszafojtott hangokból felismerve az „összeesküvést”, a libbenő függöny takarásában megbújva, élvezettel figyelem a jelenetet. Nagyfiam szemöldökét összevonva, komoly arccal hajlik a kicsi fölé, aki egy pillanatra abbahagyva a mocorgást, figyelmesen hallgatja őt. Kisebbik bátyja, hogy enyhítse a testvéri szigort, mindjárt a segítségére siet, s kedves, simogató hangon megismétli az előbb hallott mondatot.
– Érted? – kezdi lassan, tagolva, és én a számat eltakarva próbálom visszatartani a nevetést. – Add át szépen a virágot, és mondd azt anyának, hogy…
Nem akarom elrontani a meglepetést, ezért hangos robajjal feltápászkodom. Mire felnézek, már előttem sorakoznak mindannyian. Arcukon különös ünnepélyesség.
A legnagyobb lép elém először, s ahogy tizenkét éve mindennap, most is elönt a büszkeség. Középső fiam rajzán – mintha csak tükörben látnám magamat – boldogan mosolygok. Öröm csillog a szemében, hogy most ő adhat, és én szeretném örökre megőrizni ezt a pillanatot. Végül a kicsi áll feszengve előre, s magasra emelve az illatos orgonát, kivillantva fehér gyöngyfogait, elszántan kezdi mondani a nekem szánt köszöntőt.
– Tessék, anya! – nyújtja át büszkén a csokrot. – Boldog születésnapot!
Nem érti szegény, miért tör ki a kacagás, és duzzogva hátat fordít nekünk, mire gyorsan az ölembe kapom, és hogy kiengeszteljem, így vigasztalom:
– Nagyon is igazad van, kincsem! – kezdem, s ahogy kimondom, belém hasít a felismerés. – Hiszen mióta ti vagytok nekem, én minden évben ezen a vasárnapon ünneplem a második születésnapom!
A cikk a Family magazin 2016/2. lapszámában jelent meg.
