Nyár volt, bizonyítványosztás után. Már én sem oda jártam, ő sem tanított ott, de híre ment, hogy visszalátogatott az iskolába. Szaladtam át a szemközti panelházból, hogy üdvözöljem, hiszen a tanító nénim volt négy évig, én meg kitűnő tanulója, szerettem…
Nem ismert meg. Pár év telhetett el csupán, de nem ismert meg. Zavarba jöttem, nem értettem, hogyan lehetséges ez.
Hogyan is érthettem volna az összefüggést gyerekként a között a pofon között, amely egy hozzánk lebukott osztálytárs arcán csattant végül, és amely miatt ott kellett hagynia az iskolát – holott mindannyian féltünk attól a fiútól? És az összefüggést, amelyet talán ő sem fogalmazott meg magának, hogy emiatt mindenkit okol, mindenkire haragszik; rám is, aki ott egyik lábáról a másikra állt, szó nélkül, pedig csak egy köszönésre jött, egy ölelésre, egy „hogy vagy?”-ra, de rá sem néznek…? Megszégyenülve mentem haza, és mondtam el apukámnak, hogy kár volt azért a nagy rohanásért. Azt hiszem, az ő arcát látva kezdtem el gyanakodni…
Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy hiába próbálom felidézni, nem emlékszem a nevére. Pedig a névmemóriám igazán jó, gond nélkül eszembe szokott jutni a régi ismerősök, barátok, szomszédok, tanárok neve.
Például a latintanáromé, aki húsz évvel ezelőtt minden kétséget kizáróan meggyőzött afelől, hogy egész életemben klasszika-filológiával fogok foglalkozni. És hogy nem így lett, arról minden bizonnyal az tehet, hogy nem adatott neki több év velünk. Aztán már egyébként sem sok. De a nevét nem felejtem soha – büszke vagyok rá, hogy tőle tanulhattam.
Ahogy annak a tanáromnak a nevét sem felejtem el, aki csak helyettesített néha, mégis, amikor nemrég ráköszöntem, és már mondtam is magyarázkodva, hogy kinek a kije is vagyok, leintett: „Tudom. Jó napot kívánok. Hogy van?”
És azét sem, akinek azt is elhittem, hogy értem a matematikát (később rájöttem a rideg valóságra, és bölcsész lettem…). Aki egy szót sem szólt, csak az óra elején felírt egy képletet a táblára, majd leült, és elővette a Magyar Nemzetét. Ránk mosolygott huncutul, és annyit mondott: „Aki először levezeti a tétel bizonyítását, kap egy kisötöst.” És mi lázasan küzdöttünk – jellemzően a fiú osztálytársakkal – azért a kisötösért, azért a kihívásért, azért az elismerésért.
És a kémiatanároméra, akinél – szokásomtól eltérően – a hármasért is keményen meg kellett dolgoznom, mígnem egy hajnalban a nulladik órai korrepetáláson találtam magam, ráadásul duplaórával. Meg voltam győződve róla, hogy nem vagyok teljesen normális. És akkor feltűnt, hogy egyébként ez a nő is itt van épp velünk, ráadásul olyan lelkesen magyaráz, mintha ez az egész tényleg fontos lenne… Talán tényleg az, talán miatta az volt, azóta sem tudom. De a nevét igen.
És még sok-sok más tanárom nevére is tisztán emlékszem, például akihez öröm volt fogalmazást írni, és azéra, akit megszólítani sem mertünk. Csak annak a tanítómnak a nevét nem tudom felidézni…
Mert nyomot hagyunk magunk után a gyermeklelkekben is: a tanévben is, szünidőben is, akár csak egy emlékkel – vagy épp ennek a hiányával. Pedagógusként, szülőként, szomszédként.
Ki tudja, a mi nevünkre majd emlékezni fognak…? Vagy kitakarítja majd a kis fejekből a gyógyító idő, a jótékony felejtés?
A szerzőről
