Pár napja olyan helyen nyaralunk, ahol a kerítések helyenként csak térdig érnek – apró jelzések csupán, hogy onnantól egy kert kezdődik. Na, de hogyan lehet ezt megmagyarázni egy ötéves kisfiúnak?
„Nézd, anya, ezt át tudnám ugrani! Nézd, ezt simán átlépem, figyeld!” – észnél kell lenni, nehogy egy örökmozgó kiskorú birtokháborítást kövessen el. Nem mintha lenne a „birtokon” épp bárki, de mégis: a szabály, az szabály. De miéééért?
Tényleg, miért? És miért feszegeti ezt egy kisgyerek annyiszor? És egy kamasz miért próbálgatja annyiféleképp? És mi, felnőttek, miért…? Csak még egy pohár, hát mi van akkor? Na, még egy szállal, eddig sem lett tőle semmi bajom. És ha visszaírok neki, semmi extrát, csak válaszolok, az még nem flört… Nyár van, buli van, megtehetem. Nem ugyanezeket a határokat feszegetjük mi, felnőttek is?
„Azért nem ugorhatod át, mert az onnantól kezdve más kertje. Pont onnantól, addig vette meg. Az az övé. Akkor is, ha nincs itt. Nem, tényleg nem lenne tőle semmi baja, de nem lehet. Csak. Ez a szabály.”
Miközben persze mind szabadságra vágyunk: arra, hogy ne kelljen egyszer „időben odaérnünk”, felelősnek lennünk, kikapcsolódhassunk. Az a kérdés, hogy szabályokkal vagy nélkülük? Mert vannak szabályok, amelyeket ki lehet kapcsolni, és vannak, amelyek minket védenek – nyaralás közben is.
Épp egy öthektáros birtokon ülök, az öt hónapos rajtam szuszog, a nagyok önfeledt visongását hallom messziről, előttem hosszú sorokban a badacsonyi szőlők és a Balaton, amely nekünk, magyaroknak, végtelen. Mint ez a szabadság. Valahol a közelben egy kerítéssel, hogy a gyerekek akkor se tudjanak elkószálni, ha akarnának – belül mégis tele jóleső, önfeledt örömmel.
Hát, valahogy így, kisfiam. Megtartó szabályokkal körülvéve – belül mégis szabadon. Egyszer majd, remélem, megérted te is…
A szerzőről
