Emlékszem, gyerekkoromban mennyire elvarázsoltak a görbe tükrök, talán a Vidámparkban láttam ilyeneket. Nagyon tetszett, hogy az egyikben kövérnek, a másikban véznának látom magam. Ez az élmény jutott eszembe nemrég, ahogy néhány ismerősömmel beszélgettem – de egyáltalán nem az alkatokról, nem is vidám dolgokról, hanem épp a gondokról.
Mindenkinek az életében megvannak a nehezékei, a „jaj, ha csak az nem lenne” típusú terhek. Ezek nélkül talán el is szállnánk. De van, akinek nemcsak ballasztsúlyok a terhei, mint a hőlégballonnak, indulás előtt – hanem mázsás sziklák: össze is roppanthatják, ha egyedül próbálja megtartani. Nemrég több ismerősöm is megosztotta velem, ami a szívét nyomta. Nem panaszkodásképp hangzott egyiküktől sem (bár teljesen megértettem volna azt is!), hanem a helyzet hozta úgy, hogy szóba kerültek ezek a témák.
És csak álltam, hallgattam, és hirtelen mondani sem igen tudtam mit… Csak az visszhangzott bennem: „egymás terhét hordozzátok”. De hogyan, Uram…? Mit tehetnék, hiszen segíteni nem tudok? „Vidd oda a más gondját is az elé, aki érdemben is tud mit kezdeni velük” – hallottam halkan.
Ő nem ígérte ugyan, hogy minden gondunkat azonnal megoldja, de azt igen, hogy minden terhünket rátehetjük, mert neki gondja van ránk. Nem mondta, hogy mindig mindent elintéz nekünk, de azt igen, hogy mindig mindenhol velünk lesz. (Azért volt, hogy elbizonytalanodtam már, melyik is a jobb…)
És ahogy hallgattam az ismerőseim terheit, a saját kis gondjaimat hirtelen egészen más nézőpontból láttam. Valahogy úgy, mintha egy másként láttató tükör elé álltam volna át.
De azt is láttam, hogy nemcsak a más terhét tehetem le imában – a saját kis problémáimat sem kell továbbvinnem, akkor sem, ha épp egészen elbírhatóak lennének. Isten előtt nincs különbség kis probléma vagy nagy baj között: mindent meghallgat. Nincs maximálva az sem, hogy napi hány imát tud csak meghallgatni, megválaszolni vagy teljesíteni, nem kell „súlyoznia” eszerint, nincs sem „érkezési”, sem „fontossági sorrend”. Nem eszerint cselekszik. De nem is olyan, mint egy automata, hogy bedobom a megfelelő mennyiségű imát vagy jócselekedetet, mindezt megtoldom esetleg egy kis böjttel, csak hogy „komolyabban vegyen”, aztán végül kijön a csoda.
Az én dolgom csak annyi, hogy minden gondomat elé tegyem. Ha kell, újra meg újra. És igen, „egymáséit” is, ahogy kérte. A többi már nem az én gondom.
A szerzőről
