Sokat álmodoztunk róla, milyen is lesz majd a közös életünk kezdete, de ha mi alakítottuk volna, biztosan nem így tervezzük. A „biztos” és a „tervezés” szavak például egészen más értelmet nyertek azóta…
Amikor kitűztük az esküvő időpontját, a vőlegényemnek biztos munkahelye volt, és mert közös otthonunk még nem volt, jó előre meg szerettünk volna pályázni egy fecskelakást, hogy időben be tudjuk rendezni a közös életünket. Ehhez képest minden terv borult – azaz majdnem minden: az időpont maradt. De a biztosnak tűnő munkahely megszűnt az esküvő előtt három hónappal, újat pedig még fél évig nem sikerült találni. A fecskelakás-pályázat határidejei kitolódtak, és mi aggódva figyeltük, mikorra lesz ebből lakás, ha ugyan lesz… Végül az esküvő után még három hónapig hol itt, hol ott „nyaraltunk”, mire meglett az eredmény.
Így ért utol bennünket az a szeptember, amely életünk legszebb tanévkezdése lett. Én ugyanis még egyetemistaként kezdtem a tanévet, újdonsült férjem pedig munkanélküliként hol állásinterjúra járt, hol velem jött ki az egyetemre (amely egy kellemes vonat- vagy kocsiutat jelentett Piliscsabára), de reggelente egészen biztosan csomagolt extra finom tízórait a feleségének. Nem szokványos élet- és tanévkezdés, az biztos…
Egy októberi délutánon pedig kulcsokkal lepett meg, és egy szál rózsával, amely a már beköltöztetett asztalunkon állt, a lakásunkban. Hamarosan munkát is talált, egyre többet, ráadásul otthonról végezhetőket, hogy igazán kihasználhassuk az öt évre ajándékba (meg egy pici albérleti díjért) kapott otthonunkat.
Ha mi tervezhettük volna meg, egészen biztosan kihagyjuk a bizonytalansági faktorokat a történetből – így viszont kihagytuk volna életünk legszebb szeptemberét. Az elsőt, közösen.
A szerzőről
