A barátaim felejthetetlen meglepetéspartival készültek a negyvenedik születésnapomra. Nem bíztak semmit a véletlenre. Igaz, pár apróságot kihagytak a számításból…
Két héttel a nagy nap előtt megtudtam, hogy a szüleim „váratlanul” beállítanak majd hozzánk. A sógornőm érdeklődött, hogy melyik cukrászdát ajánlom, és melyik sütit, mert be akar ülni végre a barátnőjével valahová. A szemközti papírboltos rám kacsintott, és odasúgta, hogy péntekre meglesz a héliumos lufi. Még a fodrászom is tudott a dologról, felhívott, hogy kedd helyett menjek inkább pénteken, mert neki valami halaszthatatlan jött közbe. Szóval szinte mindenkit beavattak, csak egyvalakit nem: az ötéves fiamat. Pálinkánál talán nem rossz a negyven fok, de láznál már felettébb kellemetlen. Ez csütörtök délután tisztán látszott. Szóltam is a főszervezőnek, hogy bocs, inkább máskor lennék negyvenéves. Szegény elkerekedett szemmel nézett rám: honnan tudok a titkos partiról…?
A nagy napon este nyolckor a kialvatlanság sötét sminkje alatt alig tudtam a szemem nyitva tartani, mikor megszólalt a kaputelefon csengője. „Elnézést, ne tessék haragudni, lesz a harmadikon egy meglepetésbuli, bemehetünk?” A résnyire nyitott ajtó mögül hallottam, ahogy a fiatalok nyihogva a fölöttünk lévő lakásba tartanak. „Egy bizonyos kor után – kommentálta később az öcsém – már mindent mások élnek meg helyettünk.”
Hát, mindent azért nem. Egy hét elteltével jelentkezett apám, hogy sajnálja, hogy elmaradt a buli; mi lenne, ha rendeznénk helyette egy pihenős-strandolós napot? A gyerekek rég nyaggattak már érte, de az apjuk nem tudott szabadnapot kivenni. Beleegyeztem, gondoltam, a nagypapával mégiscsak könnyebb lesz, mint egyedül három kiskorúval.
Már induláskor harminc fok volt. A buszpályaudvaron a tömött sorból nyújtogattam a nyakam: hol késik a papa? Hamarosan megtudtam: máshol állt sorban. „Csokis fánk, a kedvencetek” – nyújtotta át a sütiket mosolyogva. A busz begördült, az orrunk előtt kinyílt a középső ajtó. Apám diadalittasan előrevágtatott, hogy helyet foglaljon nekünk, közben a gyerekeim kommentálták az eseményeket: „Fúj, ez nagyon olvad, olyan, mint a kaki!”, „Ne má’, kiürült a kulacsom!”, „Anya, ugye hoztad a gyógyszerem? Tudod, hogy én nem bírom a buszt!” Most kéne abbahagyni, énekelte bennem egy hang, de már késő volt. Hátamon a zsák, egyik kezemben a hűtőtáska, másikban a napozógyékény, harmadikban a pénztárca, sodródtunk a vezetőfülke felé. Hogy milyen volt az utazás? Nem akarok beszélni róla. Kezdő anyáknak annyit, hogy húsz kilométer sok. Főleg állva.
Végül mégiscsak célba értünk, nagypapa öltözött a fiúkkal. Diadalittasan jöttek. A nagy a kicsi fürdőgatyájában, a kicsin úszó- helyett napszemüveg. Újratervezés után végre megtaláltam a reggel óta vágyott pogácsát is, amely a kézhezvételtől számított két másodperc múlva jelentőségét vesztve landolt újra nálam, ugyanis gyermekeim meglátták a csúszdás medencét. Pogácsa be, napolaj ki. Hátak kenése: fiú, lány, fiú. (Este derült ki, hogy a fiúk közben helyet cseréltek, a nagyé rákvörös lett.)
„Mindent kipróbálhatsz, kivéve az örvénymedencét” – fektettem le a szabályokat a legkisebbnek. Neki persze rögtön eszébe jutott a megoldás: „És együtt?” Gyorsan kidolgoztam hát a tervet: „Néhányszor körbemegyünk, aztán kiadlak nagypapának.” Arra nem gondoltam, hogy a nagypapa azzal a lendülettel, ahogy átveszi a kicsit, kiülteti a medence szélére, és beadja nekem a nagyot, majd beszáll a középsővel. Száznyolcvan fokkal később láttam, hogy a kicsi odaevickél úszógumijával a bemeneti nyíláshoz. Kituszkoltam a nagyot, elkaptam a kicsi úszógumiját, forogtunk tovább. Mögöttem valahol a lányom és az apám. (Reméltem, hogy együtt.) A következő körben kipenderítettem a kicsit, belefogództam az íves kijáratba, de csúszott a mozaiklap, vitte a lábam a sodrás. „Nem lehet már ilyenkor kiszállni” – tájékoztatott fejem fölé hajolva higgadtan az úszómester.
Nem emlékszem, hogy végül hogy jutottam ki, de egyet biztosan tudok. Soha nem fogom elfelejteni a negyvenedik születésnapomat.
A cikk a Family magazin 2016/3. lapszámában jelent meg.
