Néhány hete egy ismerős anyuka hívott meg minket magukhoz beszélgetni, játszani, amíg az apukák úgyis dolgoznak. Egy hete volt már csak hátra a harmadik baba születésééig, gondolta, társaságban jobban telik az idő. Igen ám, de a meghívottak körébe Mazsola kutyánkat is beleértette. Milyen jópofa lenne – vélte –, ha az ő kutyájuk mellé játszópajtásként Mazsola is velünk tartana. Itt az agyam rögtön másodfokú viharjelzést adott le, mégis elnyomtam magamban. Hiszen szófogadó, gyerekbarát, szocializált ebek, Polly lány, Mazsola tiszteletbeli fiú: mi gond lehet? Hozzam! Vittem.
Még két métert sem tettem meg a kertjükben, de a négy nagyobb gyerek már rohant vissza felém: „A Mazsolaaaa! A medencében fürdik!” Ezt ugyanis elfelejtettük megbeszélni, hogy egy felfújt gyerekmedence áll a kert közepén, tele hűs vízzel. Egy labrador pedig sok mindennek ellen tud állni, a pancsolást kivéve. Mazsola pedig nem is igen próbált ellenállni.
Az egyik karomon a kisbabánkkal, a másik kezemben a pórázzal kezdtem rohanni a kutya felé, az meg hátrafordulva rám nevetetett (efelől semmi kétségem nincs!), és mielőtt megkapta volna méltó büntetését, még egyszer beugrott megmártózni a Disney-figurás medencébe. Polly kutya ledermedve nézte, mit meg nem enged magának ez a faragatlan vendég…
Ha ott megnyílt volna a föld alattam, gond nélkül távozom, angolosan. Így viszont szörnyen kellemetlen percek következtek számomra (aztán meg nyilván a hazatérő apuka számára, amíg takarította a medencét). Azt, hogy Mazsola egyébként egy elvileg jól nevelt kutya – legalábbis a papírjai alapján – ők is tudták, azért merték hívni. De ez sajnos egyáltalán nem látszott rajta akkor.
Itthon, némiképp lehiggadva, próbáltam végiggondolni, hol hibáztam – nyilván ott, hogy az alaptalannak tűnő „viharjelzést” nem vettem komolyan.
Pár nappal később, egészen más helyzetben újra eszembe jutott a történet. Hogy hányszor hisszük legyőzöttnek rossz tulajdonságainkat, „neveletlenségünket” – de csak az alkalom, a megfelelő kísértés kell hozzá, hogy előtörjön belőlünk énünk elfeledettnek hitt oldala. És nem is kell hozzá sok: elég egy kialvatlan nap (hajjaj, mennyi ilyen van mostanában!), elég egy kis kötözködés, és máris robban a „faragatlanságbomba”. És kezdhetjük elölről, hogy legyőzzük magunkat újra meg újra, valahányszor kísértésbe esünk.
A labrador meg vízbe. Neki ugyanis az az egyik legfőbb leküzdeni való kísértés.
A szerzőről
