„1956. október 21-én eljegyeztük egymást Magdikával” – olvasom nagypapám önéletrajzában a forradalom idejéről.
„Az eljegyzést követő második nap, kedden Magdikához indultam munka után. Valami elintéznivaló volt még menet közben, mert a körút felé vettem az irányt. Amikor a Nyugatinál leszálltam a villamosról, olyan látvány fogadott, amilyet elképzelni sem tudtam azelőtt. A Margit híd irányából óriási tömegek kígyóztak a város belsejébe. Transzparens, skandálás, félelmetes hangorkán, dübörgés tízezrek talpa alatt.”
A többi: történelem.
Tíz nappal később nagyszüleim már a tankok árnyékában, egymásba karolva sétáltak, és készülődtek az esküvőre, a közös életre. „Hogy az milyen lesz, azt sem akkor, sem később nem fürkészhettük ki. Egyszerűen vállaltuk, mert előbb egymást fogadtuk el. Vállaltuk, mert a jövőnk alakítását kezdettől fogva – amikor még távolról sem ismertük egymást – Istentől reméltük.”
Ma, amikor szabadon tervezgethetjük a jövőnket, jólesik visszatekintenem, hogy ugyanezzel a reménységgel élünk mi is, mint ők. De mi már hálát adhatunk a szabadságért: megbecsülve azt a kincset, amelyért sokan az életüket adták. Országunk szabadságáért sokak vére folyt ’56-ban is. A lelkünk szabadságáért viszont csak egyvalakié, kétezer évvel ezelőtt.
A szerzőről
