A levendula lila virágaival búcsúztam idén is a nyártól. Nem vártam most sem a hideget, nem szeretem a téli kopár, rideg természetet sem, sőt már a borongós ősz is lehangol. De hogy ne hagyjam veszni a nyár utolsó illatait, színeit, levendulaszörpöt főztem.
Na, ez pont az a tevékenység, amelyben örömmel vesznek részt a gyerekek is: a „le ne tépd a virágot” tiltás itt épp ellenkezőjére fordul, és lehet gyűjteni a sok lila virágfejet. Ki is használtam a sok jelentkezőt, de nekem is élmény volt az illatfelhőben úszva bíbelődni. Hamar megszedtük azt a mennyiséget, amelyből szörpöt tudtam főzni a legnagyobb fazekamban, a befőzése pedig egyszerűbb, mint megírnom a receptjét. (Nem is teszem. Aki nem hiszi, járjon utána.:)
De amíg a virágot gyűjtögettem, arra gondoltam, mi mindennel vagyunk így, hogy jó lenne eltenni. A „hét bő esztendőben”, amikor bőven van, elmenteni a „szűk esztendőkre” mindent, amiből hiány lesz. Eltenni szép, csatos üvegekbe jó szavakat, melengető beszélgetéseket, őszinte dicséreteket, bátorításokat, hogy ha épp „nincs friss”, legyen mit elővennünk. Ha épp jól jönne egy kis biztatás, csak megkeresnénk a polcon a gondosan felcímkézett üvegben, és egy kis szódával felöntve feltankolhatnánk a rózsaszínű emlékekből.
Pont, mint egy finom levendulaszörpből.
A szerzőről
