‒ avagy a kávéfőző üzenete
Vajon a hitnek milyen fokán téblábol az ember, amikor még a vízfortyogóban is példabeszédet lát?
A férjem munkahelyén „bekrepált” a kávéfőző. Nem jött belőle víz. Üzentem a titkárnőknek, hogy tegyenek bele ecetet, hagyják benne, és folyassák át rajta néhányszor. Pár nap múlva Vagyim hazahozta a szerkentyűt: „A titkárnők azt üzenik, hogy mindent megpróbáltak, de a masina menthetetlen. Próbáld meg azért még te is, hátha neked sikerül.”
A biztos győzelem teljes flegmaságával láttam neki a feladatnak. Mi az, hogy hátha?! Naná, hogy rendbehozom! Ki, ha én nem? Szóval ecetet bele, bekapcsolás, kikapcsolás. Éjjelre benne hagyjuk, majd reggel meglátjuk.
Reggel aztán „bugy-bugy-krhhhh” – mondta egy árva kis eltévedt buborék, és a gép, mint aki kilehelte lelkét, elhallgatott. Hú… ez nehezebb eset, mint gondoltam! Talán más baja van, olyan igazi, elektromos. Bekapcs. Bugy-bugy-krhhh. Ecet. Na várjunk még egy napot, nincs az a gép, amely ne kelne életre ettől! Este egy ellenőrző bekapcsolás. Bugy-bugy-krhhh-strssss… Mintha már majdnem átjönne… Újra be-ki, de a gép inkább végleg elnémult. Félórát is rázogatom, ki-be kapcsolom, megfigyelem, szétszedem, összerakom – semmi. Vagyim a szeme sarkából követi vesztésre ítélt harcomat: „Hagyd, ne kínozd magad, kidobjuk. Menthetetlen, teljesen tönkrement, nem érdemes szervizbe se vinni. Egy új olcsóbb.”
Csökönyös ember volnék, amibe belekezdtem, véghezviszem (értsd: a masinát vagy megjavítom, vagy végleg elrontom…). Egy átlaggépnek már réges-rég vígan pöfékelnie kéne! Ennyi ecettől még egy vízilónyi vízkő is feloldódik! De nem adom fel: ha elektromos baja van, az úgyis kiderül, ha meg mégis vízkő, akkor tovább harcolok. Ecet, bekapcs, benne hagy, bekapcs, csak titokban megnéz… Ssssprhhh… kikapcs. A gép melegszik, ám mélyen hallgat. Mintha égett szag lenne, szerintem már égnek a drótjai az erőlködéstől. Még a végén felgyullad miatta a ház – gyorsan kikapcs.
Hát, ennek lehet, hogy tényleg „annyi”. Reggel már félek megközelíteni, de azért újból bekapcs, vár, remél. Egy harcos buborék megint átjutott. Egy. Az arcomról azonban hamar lehervad a mosoly. A víz láthatóan nem tud áttörni. Lehet, hogy valami motor vagy szivattyú vagy mittoménmi van ebben a gépben, ami kimúlt? Ahhoz nem értek. Már nincs sok esély, de én még mindig adok neki egyet. Hátha…
Közben zajlik az élet, de a fél szemem a kávéfőzőn tartom. A harmadik napon már gyakorlatilag én is lemondok a szerkentyűről. Igaz, nálam a lemondás azt jelenti, hogy akkor is mindent megteszek… Ez már az esélyen túli esély. Bekapcs, kikapcs, semmi. Később: bekapcs, kikapcs, semmi. Éjjel még egy titkos kör lábujjhegyen… Aludni kéne. Pedig valami azt súgja: működni fog. Bekapcs… megrázom… semmi… Legyintek… kikapcs. Ecet.
Másnap reggel a konyhán áthaladva éppen századszor nyomom meg automatikusan a gombot. Vagyim már csak egy mániás megszállottnak kijáró tekintetre méltat. Szeméből kiolvasom az orosz közmondást: „Mindenki maga dönti el, hogyan őrül meg…”
Közben szaladok fésülködni. A kávéfőzőt el is felejtem, mígnem a tükör előtt állva furcsa zajra leszek figyelmes: pszhiiiiiiiiiii-hiiiiiiiiiii. Rakétasebességgel száguldok a konyhába, még Vagyimot is elsodorva. „Hallottad?” „Micsodát?” – néz értetlenül utánam. „Hogyhogy micsodáááát? Hiszen ez a kávéfőző hangja!” Nézem a sistergő szerkentyűt, és nem hiszek a szememnek: folyik benne a víz! Sőt: csobog, árad, ömlik! Áttört! Áttört! Ötször annyi idő alatt, mint más gép, és gyakorlatilag már esélye sem volt, de áttört!
Türelem esélyt terem? Vagy inkább az odafigyelés, a kitartás, a hit? Persze nem a kávéfőzőről meséltem. Amíg van valaki, aki hisz benned, addig van esély. Egyvalakiről biztosan tudom, hogy így gondol rád…
Lásd így. Élj így. És szívedben adj esélyt eldugult társaidnak is.
A cikk a Family magazin 2010/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
