„Bárcsak tudnám, mi van ilyenkor a fejében! – sóhajtunk fel időnként a másik nem furcsaságain töprengve. – De jó lenne időnként az ő szemüvegén keresztül is látni a világot vagy legalább egy-egy helyzetet!” Sorozatunkban a vállalkozó kedvű Parti házaspár tagjai erre tesznek kísérletet: elmesélik, hogy férjként vagy feleségként mi játszódott le bennük egy-egy emlékezetes eset kapcsán.
Ahogy a feleség látta:
A férj alszik. Áldott, ezerszer áldott a perc. Ez az a ritka pillanat, amikor semmi konfliktus nem merül fel. Békében és mély egyetértésben élünk. Annyira őszintén és meghatottan tudom ilyenkor szeretni, hogy akárki elérzékenyülne, ha ilyenkor látna. Én is elérzékenyülök magamtól meg a férjemtől is, hogy milyen csodálatos ember, és milyen boldog vagyok, hogy a felesége lehetek. Teljesen elmerülök ebben a gondolatban, szinte pancsikálok benne, és féktelen jókedvemben adok az én drága páromnak egy puszit. Felriad, hogy „mi az, mi az?”. „Semmi, drágám, aludj nyugodtan!” „Azért keltettél fel, hogy ezt közöld velem?” „Nem keltettelek fel, aludj nyugodtan!”
Tényleg nem keltettem föl, csupán egy puszit adtam neki, mert szeretem, és délceg férfinek tartom. Csak megtehetem, nem? Elvégre a felesége vagyok! Megint megkérdezi, hogy miért keltettem fel, én meg újra elmondom, hogy téved, mert nem keltettem fel, csak éppenséggel nagyon szeretem.
„Min gondolkozol?” – kérdezi résnyire nyitott szemmel. Magyar lányok és asszonyok, kérlek benneteket, ha a férjetek vagy jövendőbeli férjetek hajnali kettőkor felteszi nektek ezt a kérdést, vegyetek egy mély levegőt, és ne mondjatok semmit! Vagy legalábbis semmi olyat, amin tényleg gondolkoztok. Nekem ez sajnos nem sikerült maradéktalanul. Kissé hitetlenkedve ugyanis visszakérdeztem vagy kétszer-háromszor, hogy mit mondott, és hogy tényleg hallani akarja-e, hogy min töprengtem, miközben egy híres amerikai házassággondozó lelkész szavai cikáztak a fejemben, miszerint a házasság szentségének megtartása nagyon nagy mértékben függ attól, hogy szeretnék-e a férjemmel lényegbevágó dolgokat megbeszélni a) evés előtt/helyett, b) elalvás előtt/helyett.
Gondoltam én erre, hogyne gondoltam volna, de az az illúzió, miszerint a férjem kíváncsi a gondolataimra, és érdeklődést mutat aziránt, hogy mi foglalkoztatja a kedves feleségét, feledtette velem a tényt, hogy hajnali kettő és fél három között ezt annyira komolyan nem mondhatja. Szóval, drága nőtestvéreim az Úrban, gyémántceruzával és gyöngybetűkkel jegyezzétek fel a tiltólista elejére ezt az esetet! Mindjárt meg is mondom, miért.
Az eshetőségek latolgatása után én úgy döntöttem, hogy ez kihagyhatatlan pillanat, és válaszoltam. „Édesem, elsősorban az óvodakérdésen rágódom, mert ezt szerintem nem biztos, hogy jól láttuk, amikor utoljára megbeszéltük, meg ez az egész ügy annyira bizonytalan. Ugyanakkor bízom Istenben, hogy kézben tartja ezt is, de nem kellett volna esetleg mégis megnéznem még vagy nyolc másik ovit vagy harcolni egy egyházi óvodáért, vagy tudom is én? Meg hát itt van a jövő, hogy akkor mi lesz – nem, nem most, az azért eléggé látszik, hanem öt-tíz év múlva –, szóval hogy itt a válaszfalat lebontjuk-e? És át kellene beszélnünk a gyerekszoba-átalakítást is még egyszer, mert végül is az, amit a múltkor mondtál, szerintem nem biztos, hogy úgy lesz a legjobb, hiszen mi legyen a gyerekággyal? Például amit a Faluséknál láttunk, az mennyire praktikus, és esetleg lehetne, hogy a miénket is úgy rakjad össze. Meg itt van a nyaralás, hogy annyira jó lenne elmenni valahova, akár csak egy hétre is, hogy az egész család együtt van… – itt levegőt vettem. – Szerinted?”
Kinyitotta a szemét, és rám nézett. „Szerintem a nagyok nem fognak velünk eljönni nyaralni.” A bensőmben kialakított kicsi gőzgép, amely eddig éjszakai üzemmódban pihent, egyszerre csak bedurrant, és nagy ütemben kezdte kibocsátani a gőz. „Mi az, hogy nem jönnek velünk? Már miért ne jönnének? Miért ne lehetne eltölteni velünk egy hetet? Olyan elviselhetetlenek vagyunk? Kitalálom: ééén vagyok az elviselhetetlen!” És mondtam, és mondtam, és mondtam, és már csak azt vettem észre, hogy a férjem egy szál ádámkosztümben áll a hálószoba közepén, és bejelenti, hogy akkor ő most megy a gyerekekhez aludni, de előtte még hasonlóan indulatosan közli, hogyha ebből ezt sikerült megértenem, akkor még mi mindent lehetek képes bemagyarázni magamnak.
Hajnali háromkor egy köntösével fenyegetőző férj – ennyit az egy órával korábbi idilli szerelmes pillanatról… Röhögve kérdeztem meg, hogy tart-e még egy akadémiai székfoglalót a témakörben négyig, vagy egyszerűen visszafekszünk aludni. Nagy szerencsémre ez utóbbi mellett döntött.
Judit
Ahogy a férj látta:
Az éjszakai pihenés kritikus pont minden kisgyermekes családban, így nálunk is, ahol a három kisebb közül a legnagyobb is csak nemrég volt hároméves… Nem részletezem, de évek óta a töredékét teljesítjük a normál alvásigényünknek, így az, hogy lehet pihenni egy kicsit, sokszor az életmentő kategóriába tartozik.
Másrészt minden férj (és kisebb-nagyobb gyerek) tudja, hogy ha a „családi otthon melegének őrizője” nincs a helyén, ott se meleg, se nyugalom nem lesz. S valljuk meg, kedves férfitársaim, ha egy asszony valamin magában elkezd morfondírozni, abból általában sok jó nem szokott kisülni. A magam részéről gyakran megkérdem a páromat, hogy miféle „féreg” rágja belülről, mert az efféle kártevők gyorsan szaporodnak, s egy idő után szinte kiirthatatlan következményekkel járnak.
Azon az éjszakán is minden összejött: a késő estig tartó munka után már a sokadik gyerekébresztésen voltam túl (szomjas vagyok/pisilni kell/nem tudok elaludni/rosszat álmodtam), s végre úgy tűnt, hogy végig lehetne aludni egyben egy órát, amikor arra ébredek, hogy kapok egy puszit. Felriadva konstatálom, hogy szintén alváshiányos párom éberen fekszik mellettem, s közli, hogy nem szeretne semmit, de látom a szemén, hogy vadul cikáznak a gondolatai, s emiatt képtelen elaludni. Nosza, elő a kártevőirtó felszerelést, szisztematikusan menjünk végig rajtuk! Ha sikerül az eltévelyedési pontot megtalálni és kiigazítani, akkor a „férgeket” jó eséllyel likvidáljuk, a katasztrófát elhárítjuk, s végre mindketten tovább alhatunk.
Nehezebb a helyzet, ha egyszerre több – egymástól jól elhatárolt – „példánnyal” kell megküzdeni, főleg ha ezek nehezen szétválasztható gondolati szimbiózisba lépnek a párom fejében („teljesen világos, hogy az óvodaválasztás és a családi együtt nyaralás kérdése szorosan összefügg, mit nem értesz ezen?”); nos, ilyenkor hosszú küzdelemre lehet számítani. Pláne ha mindezek kifutásának látható célja az ő személyes megbántódása (értsd: „ezzel azt mondod, hogy alkalmatlan vagyok mindenre, ugye?”), akkor ehhez hajnali fél háromkor (én kérek elnézést) nem csoda, hogy nem sok kedvet éreztem. Így feladva minden együttérzésemet közöltem, hogy ha ez a (kimondatlan, de érezhető) cél, akkor inkább a gyerekeknél alszom, elkerülve a még nagyobb vitatkozást. Legnagyobb meglepetésemre ez hatott, a „férgek” – mint télen a legyek – maguktól kiirtódtak.
Tanulság? Sokszor egy meglepő hátralépés a legjobb előrelépés egy probléma megoldásában… Kedves férfitársam, te érted ezt?
Ferenc
A cikk a Family magazin 2015/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
