Vártuk már az őszi szünetet, na, nem a pihenésért – az három kisgyerek mellett úgysem remélhető –, hanem mert „nyaralni” mentünk egy baráti családdal. És a nyaralás az időjárást elnézve nem is volt túlzás. Legalábbis, amíg oda nem értünk…
Velünk egyszerre érkezett meg ugyanis a hidegfront: esős, didergős őszi napok kezdődtek épp akkortól, amikortól mi túrázni, városnézni terveztünk. Készültünk azért, számítottunk a hűvösebb időre, és az első túrát össze is kötöttük egy vadászmúzeummal, ahol volt idő mindent szemügyre venni, amíg az eső zuhogott.
Amikor már csendesedett, visszaindultunk a három-három gyerekkel, hogy még útba ejthessünk estig sok látnivalót: gyerekmúzeumot, várat, tavat, világítótornyot. Már a parkolóhoz értünk volna, amikor a négy nagyobb fiú futásnak eredt, egyikük pedig egy sáros pocsolya közepén landolt. Deréktól lefelé azonnal csuromvizes lett – mondanom sem kell, nem csak az ő jókedve lett oda… A szállásra visszamenni nem volt idő, ráadásul váltócipő ott sem lett volna, így aztán amíg ő takaróba csavarva melegedett az autóban, gyorsan beszaladtam egy „mindenes” üzletbe. Morogva ugyan, de megvettem legalább az idei hótaposókat (akkor már a másik fiunknak is), meleg nadrágot, vastag zoknikat. És ha már ott vagyok, a legkisebbnek is pár téli ruhát, jól fog az még jönni…
De hogy milyen hamar, arra nem is gondoltam!
Másnap ugyanis a hegyekbe indultunk, ahol hirtelen már tél fogadott minket: mindenütt havas volt az erdő, a hegy pedig felhőbe burkolózott. Akkor értettük csak meg, milyen jó, hogy előző nap a kisfiunk beleesett abba a pocsolyába… Ha ez nincs, nem vettünk volna annyi téli ruhát, és nem tudtunk volna olyan jót túrázni a téli erdőben az őszi szünetben. Így viszont boldogan hógolyózhattak a fiúk, követték a színes kövekkel jelölt tanörvényt, és keresték a mesés táblákat az út állomásain. „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim” – jutott eszünkbe a Gondviselés…
A szerzőről
