Éva látta, hogy a kollégája/a férje barátja/az új szomszédja/a gyerek osztálytársának az apja tekintetre szép és csábító. „Tényleg azt mondta Isten, hogy elégedj meg azzal, amid van?” – kérdezte sajnálkozó együttérzéssel a kígyó.
Éva befogta a fülét. A sokadik Éva volt már, ismerte a történetet. Hű akart lenni, ahogy akkor – öt, tíz, húsz éve – ígérte. A kígyó elégedetten csúszott tovább. A sokadik kígyó volt, tudta, a kérdés most már az asszony fejében van. „Miért tilos? – töprengett magában Éva. – Én csak élni szeretnék! Kiteljesedni, önmagammá válni. Tetszeni, nevetni, játszani. Nőnek lenni újra.”
Ezeket gondolta az elején. Akkor még sok gondolata volt. Aztán már csak őrá tudott gondolni. Arra a másikra, aki okosabb, figyelmesebb, vonzóbb és izgalmasabb volt, mint Ádám. Minél többet volt vele, annál inkább így érezte. És egyre többet volt vele.
De a lelke mélyén kezdettől hallott egy hangot, amely nem hagyta nyugton. Őszre járt az idő, irigykedve nézte a fákat, hogy tudják ilyen könnyen elengedni a leveleiket. Amikor zöld, nekünk se megy – susogták. El kell szárítanom magamban ezt az érzést – határozta el nehezen, és gyászolta szívében az élőt. Vitte az örvény, egyre lejjebb az önsajnálatba. Szédelegve lépdelt a kertben.
„Itt vagyok, Uram – kiáltotta végül –, vedd el tőlem, én képtelen vagyok odaadni!” Lehunyta a szemét, és várt. Isten ekkor megérintette görcsösen összekapaszkodó ujjait, és lassan, gyengéden kiegyenesítette. Azt akarta, hogy engedje el. A vágyat, a függőséget, a fájdalmat. És bízzon benne, hogy hiánya betöltetik.
Kinyitotta a szemét. Látta, hogy a kert, ahol él, már nem az Éden. Hogy Ádám sem egészen olyan, mint amilyennek eleinte képzelte. Ezért is volt annyira csábító az új férfi. Találkozásaik tele voltak izgalommal, titokkal, szabadságot adó távolsággal. Igen – emlékezett vissza –, Ádámmal is így kezdődött. Most látta csak, hogy a vágyott férfi okos ugyan, de lenéző. Vonzó, de kritikus. Szórakoztató, de megbízhatatlan. Elhalmozza őt ajándékokkal, de nem segíti a mindennapokban. Rájött, hogy egy idő múlva mellette is hiányérzete lenne. Hogy egyszer már választott az értékek közül, és hálás lehet mindenért, amit kapott.
Ahogy illúzióinak ködfala oszlani kezdett, meglátta önmagát is. Alig hasonlított a hajdani, oldalbordából formált segítőtársra. Megrepedtek akkor büszkeségének építőkövei, és keserves sírásra fakadt.
Lassan kitárult előtte a világ. Észrevette az eddig kitakart részeket, az Édenkert ezernyi gyümölcsét. Ádámban is újra felfedezte a kapott ajándékot.
Éva akkor megpihent. A kígyó pedig hosszú időre elhagyta őt.
A cikk a Family magazin 2016/2. lapszámában jelent meg.
