Hétfő délután volt, épp az oviba tartottunk Borókával, hogy elhozzuk a nagycsoportosunkat, és hazafelé még megálljunk vele kicsit korcsolyázni a főtéren. Amíg vezettem, tíz hónapos kislányunk nézelődött az ablakon, és majszolgatta a kekszet, amivel lekenyereztem – én pedig élveztem a csöndes, békés autózást.
Egy széles, kétszer kétsávos úton haladtunk épp, már húzódtam volna a belső sávba, hogy majd onnan továbbmegyek a kereszteződésben, amikor váratlanul ijesztő hang jött baloldalról, és az autó is furcsán zötykölődni kezdett. Azonnal félreálltam és kiszálltam: a bal hátsó kerekünk eresztett villámgyorsan. Mivel jobb helyet hirtelen nem találtunk, maradtunk az út szélén, a külső sávban.
Az elakadásjelző kirakása után kivettem a kislányunkat a kocsiból, és a járda biztonságából hívtam a férjem. (Tudom ugyan, hogyan kell kereket cserélni, de ez merőben elméleti tudás, meg sem próbálom használni – még akkor sem, ha nem száguldoznak mellettem kocsik, hát még így!) Arról nem is beszélve, hogy egy kisbaba volt a kezemben, akit letenni sem tudtam hova, az autóban pedig nem hagyom, mert mi van, ha esetleg belénk szaladnak (minimum) hetvennel… Vártam hát, hogy megérkezzen a felmentő sereg, azaz a férjem, de az még legalább negyedóra.
Alig telt el három perc, amikor megállt előttünk egy autó, és kipattant belőle három férfi. Rögtön látták, mi a teendő, és megkérdezték, nekiláthatnak-e a kerékcserének. Hiába szabadkoztam, hogy úton van már a férjem, hajthatatlanok voltak: jaj, dehogy, ne álldogáljak addig a babával itt, ilyen hidegben…!
Látszott, hogy nem először csinálnak ilyet: öt percen belül fent volt a pótkerék az autón, és mutatták, micsoda méretes csavar, „valami futóműdarab” állt ki a leeresztett kerékből, azzal együtt betették a csomagtartóba. Nem csoda, ha jól megijedtem, de nyugodjak meg, most már minden rendben lesz. Ahogyan az autójukon lévő matricán is láttam rögtön, amint megálltak előttünk: „no worries”…
Úgy tűnik, az angyalok időnként autószerelőnek álcázzák magukat.
A szerzőről
