Szarka Miklós és Gyopár története
Irigylésre méltó energiákkal, lelki-fizikai állóképességgel megáldva tevékenykednek mindketten. Láthatóan az együtt töltött négy és fél évtized sem viselte meg őket, bár krízisek sora kísérte végig az életüket. Szarka Miklós református lelkész, családterapeuta csak formálisan ment nyugdíjba öt éve, hiszen részt vesz több mentálhigiénés programban, és egyéni lelkigondozást is végez. Felesége, Gyopár pedig néhány éve fordult az alkotóművészet felé, érzéseit, gondolatait levélkollázsokban fogalmazza meg. Életük során mindig valakit leeresztettek Jézus lábai elé. Most önmagukról, közös életükről faggatom őket.
Miklóst hosszú évekig a Magyarországi Református Egyház Házasság- és Családsegítő Szolgálatának vezetőjeként ismerték sokan. 2010-ben ment onnan nyugdíjba. Jelenleg mivel foglalkozik?
M.: Változatlanul végzek házassággondozást, továbbképzéseket tartok lelkészeknek, pedagógusoknak, illetve az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megbízásából védőnőknek. Emellett folyamatosan hívnak előadásokat tartani konferenciákra, gyülekezetekbe, önkormányzati intézményekbe… Mindezt a családsegítő szolgálatunk önkénteseként teszem. Azt tapasztalom, hogy a világi, szekuláris hallgatóság nagyon fogékony az örömhírre, csak az ő nyelvükön kell tudni elmondani.
Gy.: A munkája szempontjából szinte semmi nem változott azóta, mióta nyugdíjba ment. A gyermekeink föl is szólalnak emiatt. Az életünk fő vonalát ma is az étkezőnk falán lévő Simon András-grafikába tudnám sűríteni: a képen éppen leeresztenek valakit Jézus lába elé. Nálunk is mindig volt valaki, akit Jézus lába elé kellett leeresztenünk.
M.: A külső, lelki segítséget kérők hordozása mellett nagyon sok testi betegségen is átment a családunk. Minden négy-öt évben felmerült valaki kapcsán az „életben marad, vagy nem marad életben?” kérdése. Ezek a krízisek sajátosan alakítottak bennünket.
Még alig emelkedő gondolatnak vagyunk mi egy-egy szárnya. Lehullna ez az égreszálló madár, ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben nem szállhatunk, csak mind a ketten szívverésnyire pontos együtemben.
Szállj hát velem egy rezdülésű szárnycsapással. Hullongó tollak voltunk egyedül, – szárnyak lettünk egymással.
(Váci Mihály: Két szárny)
Várni a jelre
Hogyan indult a kapcsolatuk?
Gy.: A régi polgári világban minden harmadik kapcsolat egy szalonban, zongora mellett indult. A miénk is zongora mellett, de egy régi pécsi gyülekezeti teremben kezdődött, ahol Miklós a kezembe adott egy koszos hamutartót. Teológiai évzáró konferenciát tartottak ugyanis a gyülekezetünkben, ahol az ifjúsági csoportunk segített a vendégek ellátásában. Úgy mentem haza onnan, hogy láttam egy arcot, akihez hozzá tudnék menni feleségül. Ekkor tizenhét éves voltam, Miklós huszonkettő.
M.: Emlékszem erre a momentumra én is, de akkor nem Gyopárra fókuszáltam, emiatt nem hagyott bennem különösebb nyomot.
Gy.: Én kilenc évig csendben imádkoztam azért, ha Isten akarja, legyen ebből a távoli ismeretségből házasság. Közben nem találkoztunk, nem leveleztünk.
M.: 1964-ben kaptam egy ösztöndíjat Svájcba, aztán egy házkutatás során a lakásomon tiltott könyvet találtak, amelyet még a teológián fordítottunk páran. Ezzel „terheltnek” minősítettek, két hónapig szoros rendőri felügyelet alatt álltam a „Magyar Népköztársaság ellen izgató tartalmú iratok terjesztéséért”. Emiatt nem kaptam állást, míg végül a Lipótra, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe kerültem segédápolónak. 1965-ben visszavettek az egyházhoz, és segédlelkész lettem. Nagyon mozgalmas periódus következett, amely ugyancsak nem volt alkalmas arra, hogy bárkivel közös jövőt tervezzek.
Hogyan viselte ezt a nem rövid időszakot Gyopár?
Gy.: Sokat segített a várakozásban, hogy előbb jártam Jézussal, mint bárkivel. Már kislánykoromban erőteljesen meg tudtam fogalmazni: „Ha nem lehet földi apám, legalább mennyei Atyám legyen!” Ez olyan erős vágy volt bennem, hogy mindent egy lapra tettem fel: ha ő akar nekem társat adni, akkor adjon, de ha nem akar, én egyetlen lépést nem teszek ez ügyben. Voltak azért nehéz időszakok, amikor úgy gondoltam, hogy egyedül maradok. A nővéremnek és a húgomnak már gyerekei voltak, amikor jött egy levél Miklóstól.
Ezek szerint a kilenc év alatt nem volt más férfi az életében?
Gy.: Nem, senki. Talán azért volt kiélezve a figyelmem egyetlenegy arcra, mert tudtam, hogy Isten nem fog játszani az érzéseimmel, nem fog a bizalmammal visszaélni. És Isten válaszolt! A válasza egy rövid húsvéti üzenetként érkezett meg 1969 tavaszán, Miklós aláírásával.
Miklós sem udvarolt másnak?
M.: Nem, és hálás vagyok Istennek, hogy ezeket a küzdelmes éveket egyedül kellett megharcolnom. Gyopár pedig hűségesen várt. 1969-ben én nyitottam felé, álmomban láttam egy olyan arcot, mint az övé. Aztán 1970-ben össze is házasodtunk.
Egységben az erő
Milyen két személyiség kapcsolódott össze? A vágy és valóság mennyire állt távol egymástól?
M.: Én nem fantáziáltam álomhercegnőről, a valóság talaján igyekeztem állni mindig. Tudtam és éreztem, hogy Gyopár abszolút kiszámítható és együttműködésre kész személy, akivel összeköthetem az életem. És ez száz százalékban be is bizonyosodott. Különleges titok mindez, Isten a megérzéseimen keresztül vezetett, felső-belső vezetésként éltem meg.
Gy.: Miklós Isten ajándéka a számomra, benne megkaptam mindent, és ez hatalmas élmény nekem a mai napig. Egy nagy csoda, mert csak az ízlésünk és a Jézus Krisztusba vetett hitünk azonos, egyébként minden másban különbözünk. Miklós mindig visszafogott volt, például nem hozott csak úgy virágot, nem udvarolt nekem…
M.: Valóban, a személyiségünk egészen eltérő: én extrovertált, ő introvertált, én skizoid, ő depresszív, én kapcsolatteremtő, ő visszahúzódó típus. Ránk abszolút igaz, hogy az „ellentétek kiegészítik egymást”.
Gy.: Én csonka családban nőttem fel, a szüleim kapcsolatát a háború szétzilálta. Édesapám elhagyott bennünket, nem láttam magam előtt normális házasságot, leánygimnáziumba jártam… El sem tudtam képzelni, hogyan él együtt férfi és nő.
Mennyire adódtak konfliktusok mindezekből a hétköznapjaikban?
Gy.: Eleinte Miklós elfelejtette a házassági évfordulónkat, ami nekem rosszulesett. Aztán idővel megoldottam a problémát, ugyanis előre beírogattam pirossal a naptárába bizonyos dátumokhoz, hogy „családi ünnepre fenntartva”. És a csel bevált.
M.: Jobbára az eltérő személyiségszerkezetünkből adódóan voltak konfliktusok közöttünk, de rengeteget tanultam a pácienseimtől, Isten rajtuk keresztül is formált.
Gy.: Komolyabban a gyerekek körüli teendőknél ütköztünk. Például én már előbb láttam, ha valamelyiküknek komoly baja volt, tudtam, hogy lépni kellene, de Miklós még várt, ő racionálisan mérlegelt. Azok a rémes péntekek… Általában minden betegségük péntek estére kulminált, amikor már mi is elég fáradtak voltunk.
M.: Gyopár azért neheztelt rám, mert szerinte én nem éreztem át annyira a problémát. Nagyon sokat volt egyedül a gyerekekkel. Két éven át például negyedévente két-három hétre Berlinbe mentem képzésre.
Gy.: Aztán az evangélizációk meg hétfőtől péntekig vonták ki Miklóst a családból.
M.: Gyopár ilyenkor a szolgálatban is helyettesített, például megtartotta a reggeli istentiszteleteket. Ő végezte éveken át a gyülekezeti gyyermekmunkát, és a családsegítő szolgálatnál is egyenrangú munkatársnak számított.
„Szívverésnyire pontos együtemben”
Négy gyermeket neveltek, Miklós sokat dolgozott. Hogyan működtették a családot?
Gy.: Én műszaki rajzolóként dolgoztam eleinte, de végül az lett a hivatásom, hogy Miklós szolgálatát segítsem. A mai napig én gépelem az előadásait, cikkeit, könyveinek kéziratait – az elmúlt években négy kötete jelent meg.
M.: A szállítmányozás pedig az én feladatom, és bevásárolok, füvet nyírok, de takarítok is, ha szükséges. Abszolút rugalmasak vagyunk mindketten, a sok-sok betegség idején megtanultunk kooperálni egymással. Dávid fiunk három agyműtéten esett át, Gyopárnak húsz éve mellrákja volt, rohantunk epilepsziás roham miatt kórházba, a rákbeteg húgomat kísértem az utolsó heteiben…
Ezek komoly krízishelyzetek, nehéz terhek.
M.: De sosem éreztük Isten büntetésének. Inkább ahány betegség, annyi csoda az életünkben. A külső kríziseket mindig tudtuk együtt hordozni.
És a belső krízisekkel mi volt a helyzet?
M.: A belső krízis alapvetően két irányból jöhet: vagy valamilyen ügy, elfoglaltság, vagy valamilyen személy kivonja az egyik felet az egységből, illetve azáltal, ha a kapcsolat belső összetartó ereje meggyengül. Természetesen nekünk is voltak nézetkülönbségeink, de ez nem okozott komolyabb válságot közöttünk. Engem inkább a munkám vont ki sokszor a családból. A munka azonban csak akkor tudja megbontani a házasságot, ha mániává válik. Isten kegyelméből én mindig örömmel dolgoztam, Gyopár pedig ezt nagy türelemmel viselte. Külső személy egyikünk életébe sem lépett be.
Miként tudták megóvni a kapcsolatukat ettől?
Gy.: Bennem föl se merült senki rajta kívül, hiszen Miklóst Istentől kaptam.
M.: Sok hölggyel foglalkoztam, és megtapasztaltam, hogy azon túl, hogy nők és férfiak vagyunk, létezik egy metadimenzió is, amelyben ember emberrel kapcsolódik. Amikor valaki belép a szobámba, tagadhatatlan, hogy megnézem. De amint leülünk beszélgetni, az arcát figyelem, és akár nő, akár férfi, meglátom benne az embert.
Ha visszatekintenek az együtt töltött negyvenöt évre, mi az, amit mai ésszel másképp csinálnának?
M.: A kötelezettségek ütközésekor jobban kellett volna figyelnem, és többet a családommal lennem, mert tíz döntésemből öt-hat szólt a munka mellett.
Gy.: Én is másként szervezném az életemet, és előbb kérnék saját időt magamnak. Bár már megkaptam: öt-hat éve rátaláltam a levélkollázsra – ez az, ami kiemel a hétköznapokból.
M.: Ez Gyopár saját útja, amelyben mélyíti magát. Két embernek csak akkor lehet közös útja, ha van egyéni útjuk is, mint ahogyan két külön belső szoba nélkül nincs közös belső szoba sem.
Gy.: Azt is el kell fogadnunk, hogy nemcsak a gyerekeink változnak, hanem mi magunk is, ugyanakkor „nem szállhatunk, csak mind a ketten / szívverésnyire pontos / együtemben”. Ezzel kísérletezünk Isten kegyelméből immár negyvenöt éve.
A cikk a Family magazin 2015/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
