Karácsonykor tetőfokra hágnak az indulatok, hiszen ez is egy határidő. Vajon készen leszünk-e mindennel, amit a megszokás diktál: fa (szép is, olcsó is), díszek (mi is van a tavalyiakkal…?), ajándékok (jaj, neki meg mi a csudát adjunk?!), ünnepi menü (már megint ugyanaz?), sütemények (valami igazán különleges kell…), takarítás (mindenki kiveszi a részét, nem hallod?!) – mindez szívet melengető hangulatban? A teljesítménykényszer levét a gyerekek isszák meg, akikre már csak annyi energiánk marad, hogy megrendszabályozzuk őket. Karácsonykor, a karácsonyért, sőt a karácsony ellenében is. Viselkedésterror ünneplőruhában – bárhol felbukkanhat, vigyázat!
Egyszer egy ateista nővel készített interjúban hallottam, hogy náluk a karácsonyból kimaradt „a Jézuska”, de nem is hiányzott senkinek: a szentestéjük így volt szép és kerek, megvoltak, sőt boldogok voltak vallásos tartalom nélkül. Először sajnáltam őt. Évről évre ünnepelt nélkül ünnepelni? Mit?! Aztán gyerekeim lettek, és már nekem kellett értelmeznem, „becsomagolnom” a karácsonyt – de hogyan? Miként tudnám a leginkább átadni nekik az örömöt? Ez mozgatott advent során, újabb és újabb forgatókönyvek jelentek meg a szemem előtt. Közben éltük az életünket, de itt is, ott is olyan volt, mintha fejbe vágtak volna. Végül, azt hiszem, megértettem az interjúalanyt. Sajnos…
„Szólok a Jézuskának…”
„Ne hisztizz! Akkor nem hoz neked ajándékot az angyalka! Mindjárt fölhívom, és megmondom neki, hogy nem fogadsz szót, és akkor nem hoz neked semmit!” – ez volt az első pofon, amelyet gyanútlanul bezsebeltünk. Kislányommal az utcán hallottuk a fenti szavakat, ami után napokig értetlenül kérdezősködött. Már az is új volt neki, hogy az ajándék a tét, mert ennek sosem csináltunk reklámot. És ezek szerint az ünnep, a Megváltó születése, amelyre olyan régóta készülődünk, nem is olyan biztos dolog, hiszen ha épp bal lábbal kel föl, és nem viselkedik „megfelelően”, rögtön fuccsba mehet az egész. Aki pedig nagy felnőtt, az fel tudja hívni az angyalokat? Leadja a forródrótot a rosszalkodásról, és egész égi hatalmak mozgósulnak ellene? Ajjaj…
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kimossam a fejéből a mobilozó maffiaangyal képét, de ez sajnos sziszifuszibb munkának ígérkezett egy sima hajmosásnál (pedig az se kutya)… Idővel azt vettem észre, hogy ez a kép, különböző formákban ugyan, de követ minket, bárhová megyünk.
„Ne menj oda! Ne csináld, lát a Jézuska! Figyel téged!” – hangzott fenyegetően egy szülőtől a templomban, ahol már felállították a betlehemet, és a gyerekek meg akarták fogni a bábukat. A kicsi megszeppenve visszakozott. Ezek szerint a jászolban fekvő kisded is a banda tagja, esetleg maga a fejes? Hát már ebben a csöpp kézben, ártatlan mosolyban sem lehet bízni?
Aztán röpködött fejünk fölött a „rossz vagy!” innen, a „jó voltál?” onnan, és még a csapból is csak az folyt, hogy „tudod, hogy csak a jó gyerekekhez jön a…”. Még a legveszélytelenebb helyekről is lecsapott ránk a rendszabályozás: otthoni csendes, összebújós olvasgatásunk során, amikor is egy „vallásos szemléletű gyerekkönyvklasszikus” került a kezünkbe. Mert a Mikulás bizony virgácsot visz a „rossz” gyerekeknek, még ha ez fájdalmas is, így van jól, a kis Jézus pedig, aki most született a földre, azt kéri a gyerekektől, hogy mindig tiszták legyenek, bizony ám.
Már épp kezdtem hozzászokni az ünneplőbe öltöztetett viselkedésterrorhoz, amikor figyelmes lettem a karácsonyozás egy másik olvasatára. „Azt szeretnéd megkapni? Hmm… Majd akkor szólok a Jézuskának, hogy ugorjon be érte a plázába…” Aki, ugye, bizonyára megteszi, mert olyan jó fej, és különben is, én szólok neki, ugye érted? Ezért fizetjük, mint a pizzafutárt.
Akkor most mi van?! Mit is jelent a számunkra a karácsony? Ki nekünk a betlehemi csecsemő? És mit akarunk átadni a gyermekeinknek róla? Tényleg azt, hogy viselkedjenek rendesen? Hogy tegyék azt, amit mi akarunk? Vagy esetleg azt, hogy mi bármit el tudunk intéztetni vele? Ez lenne a karácsony gyereknyelvre fordítható esszenciája? Talán egy kissé lebecsüljük a gyermekeket… Vajon meglátják-e, megérzik-e az isteni születés egyetlen kis morzsáját akkor, hogyha eléjük állunk? Hogyha eltakarjuk azt egy rakás teljesíthetetlen elvárással? Mi segítjük a gyerekeket az ünnep lényegéhez – vagy az ünnepet használjuk arra, hogy nekünk segítsen elérni a saját aktuális célunkat?
„Nagy bulit csapunk…”
Én nem tudom, hogy mit kell mondani, hogy ki hozza az ajándékot, hogy van-e egyáltalán mindenki számára ideális forgatókönyv. (Biztos nincs.) Csak azt tudom, hogy a Megváltó közénk jött, koszos, rosszalkodó gyerekek közé, és örömhírt hozott: azt, hogy szeret minket, úgy, ahogy vagyunk, dacosan, szófogadatlanul, tökéletlenül. Hogy az ég a földre szállt, és ezt sohasem fogjuk kiérdemelni. De ő gyógyítani akar, és mellettünk áll az év legsötétebb éjszakáján is. És ez jó nekünk.
Csak annyit szeretnék, hogy valamit megérezzenek ebből a gyerekeim is. Ezért szoktunk közösen készülődni: gyurmából figurákat formázunk és festünk a betlehemhez, amelyekkel aztán bábozhatunk. (Persze odaképzelt szereplők is kikerülnek a kezünkből, mint például kukacok vagy egy süncsalád. „Nagy bulit csapnak, mert megszületett a kis Jézus!” – táncoltatta őket tavaly a kislányom, és kislabdát is készített, hogy a baba mindig tudjon játszani…) A mézeskalácsot „örömlisztből” sütjük, amelyet advent során gyűjtünk össze: aki örömöt szerzett valakinek, tehet egy kanállal az üvegbe. Ahogy sokszorozódik az öröm, úgy szaporodik a liszt is. Ha együtt készítünk ajándékot, azt is ezért tesszük: hogy a tágabb családban is örömöt szerezzünk. Amikor pedig eljön a szenteste, beöltözünk mindannyian, és eljátsszuk a történetet – csak úgy, magunknak, szabadon énekelve, táncolva. A pásztorok és a bölcsek pedig (mellékesen) ajándékot is hoznak magukkal – tavaly így érkeztek kis gitárok is hozzánk. Azt remélem, hogy valami igazán jó marad meg ebből az egészből a gyerekeimnek, valami öröm, amely testet-lelket átjár.
Mert talán ez a legnagyobb, legigazabb üzenet. Hogy van miért örülnünk, és van kire bíznunk magunkat. Valakire, aki sosem kérdezi meg, hogy jók voltunk-e. Úgyis tudja, hogy nem…
A cikk a Family magazin 2014/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
