Alig akad olyan hónap, amelyben ne kerülne sor egy-egy családi, iskolai vagy nemzeti ünnepre, netán egy olyan eseményre, amelyről méltóképp szeretnénk megemlékezni. Érdemes tehát elgondolkodnunk azon, hogy mitől válik egy jeles nap ünneppé, illetve hogy miként lehet felkészíteni rá gyermekeinket.
Mi is az ünnep? A lélek vitaminja. Meg lehet spórolni, de előbb-utóbb belerokkanunk, és pótszereket keresünk helyette. Ilyenkor más fényben szeretnénk látni a megkopott dolgainkat, hogy újra kedvünk teljék bennük. Ehhez azonban arra van szükség, hogy kilépjünk a megszokottból.
Ezt a kizökkentést bizonyos külső formák segítik. Ezért díszítjük a környezetünket, zászlózzuk föl a várost, teszünk különösen szép terítéket az asztalra, és ezért öltözünk föl másképpen. Az ünnephez szorosan hozzátartozik az előkészület, a várakozás is. „Minden a vágyakozással kezdődik” – írja E. Stein, és talán elmondhatjuk, hogy az előkészítés jóleső feszültsége egyenes arányban van az ünnep sikerességével.
Azonban mindez hiábavaló marad, ha az ünnepünk nem válik találkozássá. Ezt segítik a jelképek, az ajándékok, az oldott-emelkedett hangulat, a meglepetések. Valamit ajándékozunk önmagunkból, és mi magunk is megajándékozottak leszünk. Találkozunk. Ha ez nem valósul meg, először kifakul, majd végleg elkopik, semmitmondóvá válik az ünnep. Marad a kötelességszerű ajándékvásárlás, a kényszeredett mosolygással elköltött ünnepi ebéd, a kínos mérlegelés az illendő és a megfelelő értékű ajándék között, a kapkodás – és végső soron a kimerültség.
A minták szerepe
Tanítható-e az ünneplés? Igen, de nem „iskolás” módon! Nem magyarázatokkal, illemtanleckékkel, sem a kötelességtudat élesztgetésével: „Tudod, egy ünnepen nem lehet akárhogy megjelenni, illik a nagymamának valami ajándékot vinni. Egy ilyen nagy gyerek már nem csak arra gondol, hogy ő kapjon valamit…”
Az, hogy gyermekeink megtanulnak-e ünnepelni, elsősorban azon múlik, hogy mit látnak tőlünk. A család jeles napjai tapasztalhatóan találkozássá válnak-e? Mi élvezzük-e a készülődést, örömet okoz-e a várakozás tagadhatatlan feszültsége – egyáltalán tudunk-e várni, nemcsak egy ünnepre, hanem az életünk más területein is? Ki tudunk-e lépni megszokott rutinjainkból? Megállva, időt szánva az előkészületekre, a külső körülmények csinosítására, beszélgetésre, játékra, csodálkozásra – vagy csak letudjuk az ünnepnapokat valahogy…
A várakozás feszültségének fenntartását is lehet tanítani – és nem csupán az ünnepvárás kapcsán. Hiszen jó, ha a gyerekek megtapasztalják, hogy nem teljesül azonnal minden kérésük.
„Varázsos” meglepetések
A kisiskolások nagyon szeretik a „varázsos” előkészületeket, a meglepetéseket. Szívesen segítenek az ünnep előtti teendőkben, örülnek, ha együtt munkálkodhatnak velünk.
Szeretnek nyomot hagyni a világban, tehát olyat alkotni, amiről látszik vagy elmondható, hogy „én csináltam”. Lehet ez egy egyszerű tárgy is, de egy megtanult ének, vers vagy mese is. Ez esetben az ajándék fontos része a titoktartás. Sokszor szükségük van a mi szülői segítségünkre is, de úgy, hogy mi mindvégig a háttérben maradunk, és a kezük alá dolgozunk. Egy kisiskolás ugyanis már nem akar csupán aranyosat készíteni. Tudja, hogy egy ajándéknak különlegesnek, szépnek kell lennie.
Az óvodáskorban természetes énközpontú gondolkodás nem múlik el parancsszóra. Ahhoz, hogy egy gyermek megtanuljon ünnepelni, meg kell tapasztalnia
- a megajándékozott személy boldogságát,
- az önzetlen örömszerzés vidám lendületét,
- a várakozás kíváncsisággal terhes élményét,
- végül az ezt követő beteljesedést.
Ebben segítenek a külsőségek is: az örömteli légkör, a finomságok, a kézzel fogható ajándékok. Ennek a gyümölcse lesz aztán az a belső igény, hogy egy ilyen napon ne hétköznapi ruhát öltsön, hogy gyújtsunk gyertyát, hogy jó előre készüljünk, hogy személyre szóló ajándékot készítsünk – és majd később az is, hogy fölfogjuk, milyen isteni ajándék Jézus születése. Mert az ünnepben a legfontosabb – a találkozás.
A cikk a Family magazin 2009/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
