Egymást érik nálunk a szülinapok, rajtam kívül minden családtagom mostanában ünnepli. A héten például ketten is, a két legkisebb. És bár adunk ajándékot nekik, ők, számunkra ők az ajándékok. Egy éve ilyenkor még semmit sem tudtunk tenni érte, hogy kislányunk is épen, egészségesen megszülethessen. Hat éve ugyanígy, a kisebbik fiunkért sem. Csak kérni, várni, bízni tudtunk.
„És hány ajándékot akarsz?”, „Akartátok?” – egy szülinapra kapott óráról, pénztárcáról nem beszélünk így, a legnagyobb ajándékokról mégis előfordul. Közben nem sokszor tudatosul már bennünk, hogy az élet ajándék. Pedig akiknél nem érkezik a várva várt ajándék, nagyon is érzik ezt…! Az is szembesül vele folyamatosan, aki kórházban várja a gyógyulást: támogatást, vért, akár donorszervet is adhatnak neki, életet azonban nem, azt csak ajándékba kaphatja tovább. És fájóan szembesülünk ezzel az igazsággal akkor is, amikor mások haláláról értesülünk – semmit sem tehetünk érte, hogy éljenek még.
Miközben annyi betegséget tudunk már gyógyítani, mindig lesz olyan kór is, amely arra emlékeztet: nem a mi kezünkben van minden hatalom. Hiába tudjuk leszívni a sejteket és Petri-csészében társítani: megannyi lombikprogram fájó küzdelem marad csak.
Nem olyan magától értetődő, hogy vannak gyermekeink, hogy felnevelhetjük őket, és ünnepelhetjük a szülinapokat sorra, egymás után. Amikor elfújják a gyertyákat, adjunk értük hálát, köszönjük meg az életet. Ajándékba kapjuk.
A szerzőről
