Ritkán fordul elő, hogy reggel egyedül kell összekészítenem mindhárom gyereket, és elszállítanom kettőt közülük két különböző helyre, de ma pont így indult a nap. Időben keltünk, időben indultunk, minden békésen és rendben zajlott, a célpontok kipipálva. Ám ahogy hazaértünk a legkisebbel, megláttam a konyhaasztalon a tolltartót. Ajjaj, ez bizony itthon maradt…
Mivel ma még rajzórája is volt a nagyfiúnak, nem szerettem volna, ha kölcsön kellene kérnie mindent, így újra útnak indultunk. Még nem mentem ilyen ügyben az iskolába, nem tudtam, mire számíthatok. Be lesz zárva vajon a nagykapu, vagy bejutok? Tudok beszélni valakivel, vagy sem? Beadhatom neki, vagy ezt mára már buktuk? (Persze, tudom, amellett is szólnak pedagógiai érvek, hogy ne vigyem utána, de hát még csak elsős, ráadásul október óta egyedül pakol be, gond nélkül…)
A portán viszont mosolyogva fogadtak: na, nálunk mi maradt otthon, ez egy ilyen nap. Ja, igen, ismerik, felviszik neki máris. Ó, ne aggódjak, még a felsősök is otthon hagynak ezt-azt, olyan is volt, aki iskolatáska nélkül jött, semmi baj.
Jólesett látnom, hogy olyan helyen van a nagyfiunk (is), ahol ilyen szeretettel bánnak nemcsak a gyerekekkel, hanem még a szülőkkel is.
És ha már szép időre nem számíthatunk, csak a borongós, szürke januári hétköznapok telnek, vegyük észre, ha itt-ott mégis kikandikál valahol a nap. Nekem legalábbis ma biztosan kisütött.
A szerzőről
