„Bárcsak tudnám, mi van ilyenkor a fejében! – sóhajtunk fel időnként a másik nem furcsaságain töprengve. – De jó lenne időnként az ő szemüvegén keresztül is látni a világot vagy legalább egy-egy helyzetet!” Sorozatunkban a vállalkozó kedvű Parti házaspár tagjai erre tesznek kísérletet: elmesélik, hogy férjként vagy feleségként mi játszódott le bennük egy-egy emlékezetes eset kapcsán.
Ahogy a feleség látta:
Amikor először megláttam életem párját, meglehetősen „férfiasan” volt felöltözve. Egy emlékezetesen gyűrött póló volt rajta és egy nadrág. (Halottakról vagy jót, vagy semmit.) Úgy festett az egész legény, hogy azonnal feltámadt bennem a szunnyadó „vasalóösztön”, és a nagyanyámtól tanult nadrágfoltozási technika is felértékelődött.
Ahogy kezdtük egymást megismerni, egyre inkább láttam, hogy ez a férfi hűséges, ragaszkodó természet. Nem hajszolja az új kalandokat. Ez a ruhatárára igaz talán a legjobban. Aztán hozzámentem feleségül – hajtott a „vasalóösztön” –, s alig vártam, hogy egy-két darabbal gazdagítsam a ruhatárát. Óvatosan kezdtem bevenni az országot; először az őrizetlen területek felől közelítettem: egy-két pár új zokni, új alsóneműk, néhány régi darabot pedig egyszerűen eltüntettem. Sikeresnek bizonyultak a hadműveletek, megbátorodtam. De sajnos elővigyázatlanul olyan területre tévedtem, ahol megerősített falakkal, erős bástyákkal, rendíthetetlen védelemmel kerültem szembe. A kezdeti sikerek sajnos ezt elfedték előlem, különben más oldalról közelítettem volna, s nem teszem fel a kérdést így, egyenesen egy verőfényes szombati napon: „Édesem, nem megyünk el nadrágot venni?”
Hogy mennyire nem mentünk el nadrágot venni, azt nem lehet két szóval leírni. A férjem zord tekintetét sem, amellyel kivágta a szekrényajtót, és kezdte előállítani a hadsereget: ez is nadrág, ez is nadrág, ez is nadrág, rengeteg nadrágom van, hagyjál békén.
Puff. A vereség hidegzuhanyként ért, de nem adtam fel.
Stratégiát kell váltani – gondoltam. A férjem okos mérnökember, megfontolt, szereti az észérveket. Hagytam csillapodni a kedélyeket, majd egy héttel később (ahá, szombat, milyen ideális nap a nadrágvásárlásra!) újrakezdtem a hadműveletet, érveim szövedékét tekerve az uramra, miszerint rendelkezem egy kifejezetten nadrágvásárlásra elkülönített összeggel, és akkora, de akkora leértékelést láttam, hogy a különben is majdnem ingyenes nadrág ma tényleg majdnem teljesen ingyen lesz, és akkor ezeket itt, a szekrényben kizárólag munkára lehetne használni, arra viszont még elég sokáig…
Be sem fejezhettem, jött a válasz, hogy most is nagyon jól lehet ezeket munkára használni, ezek hibátlan nadrágok, hagyjam békén.
Puff. Második vereség ugyanazon a fronton – ezt már nem bírja olyan jól az asszonyi lélek; egy hét múlva a nehéztüzérség bevetése következett. Kiteregettem a szóban forgó darabokat, s kellő nyomatékot némi hangerővel biztosítva kíméletlenül elemeztem a nadrágok állapotát, hogy ugye abban megegyezhetünk, hogy ami lukas, foltos, rojtos, és nem lehet felhúzni a cipzárját, az nem minősül nadrágnak, tehát ilyen értelemben véve nincsen nadrágod, és most veszünk, slussz.
Röviden szólva győztem. De nem tudtam, mire vállalkozom. Boltba be; ez nem jó, ez vékony, ez nem tetszik, boltból ki. Másik boltba be; ennek nem jó a szabása, ez túl fiatalos, boltból ki. Harmadik boltba be – könyörgök, próbálj fel valamit, ezek egész jók! –, és következett két óra díszdili a próbafülkében. Ebben ha leguggolok, a térdemnél feszül, ez csípőnadrág, ennek nem jó a dereka, nem jó a csípője, túl hosszú, túl rövid, nem férnek bele a zsebébe a dolgaim (!), kicsi a zsebe, túl sok a zsebe, itt lent ne legyen zsebe… Lassan kezdtem megszeretni az otthon kárhoztatott nadrágokat, de újabb vereséget nem tudtam volna benyelni. Mint egy szorgalmas teherszállító vagon, úgy hordoztam az újabb és újabb darabokat, nem hagyva meg az esélyt a felöltözésre. Aztán végül kiegyeztünk három darab nadrágban. Persze hazáig dúlt-fúlt, hogy nem kellett volna. Én a magam részéről nagyon meg voltam elégedve…
Sajnos azonban a nadrágoknak nincs örök életük. Támadási stratégiát váltottam. Fogtam egy példányt, elmentem vele a boltba, szép csendben méregettem, válogattam, és nagyon jó szintidővel beszereztem kettőt, na meg egy pulóvert és egy kabátot. Otthon viszont kezdődött a harc, hogy nem jó a nadrág, mert szűk, ez a másik meg bő. Vissza a boltba – immár ketten, duzzogás, rángatás, kiegyezés, majd a férjem megígérteti, hogy soha többet nem veszek nélküle nadrágot. Rendben.
Eltelt egy év, s kezdhettem újra az egész háborús offenzívát: győzködés hetekig, vitustánc a próbafülke körül, duzzogás, hogy nem hagyják élni, mert állandóan nadrágot kell venni… Aztán végül egy kicsit már örülünk mindketten, mert a nadrág jó.
Tegnap este, ahogy hazaesett a férjem a munkából, nézem a térdén a nadrágot: kicsi, de makacs szakadás – éjfélkor jóérzésű asszony már nem kezd új hadműveletet, kizárólag gondolati síkon. (Mikor menjünk, melyik boltba, hol vannak leértékelések…) De ma reggelre csoda történt. Azt mondja a férjem, hogy nagyon fogok örülni. „No fene, mégis minek?” – kérdem kókadozva. „Elmehetünk nadrágot venni!”
Judit
Ahogy a férj látta:
Az a baj az asszonyokkal, hogy a normálistól teljesen eltérő az értékrendjük a ruházkodás terén (is). Miért van az, hogyha az emberfiának (s nem a lányának!) nem elsősorban a „szépségre” van szüksége a mindennapi (munka)ruhái tekintetében, hanem a hasznosság, a kezelhetőség, az akadálymentesség, a kényelem a fő szempont, akkor szembetalálja magát élete párja neheztelésével: „De ez nem elég csinos!”? A problémák itt kezdődnek, sőt egyre fokozódnak.
Még nehezebb annak a férjnek a helyzete, aki nem irodában ülve tölti (múlatja?) napjait, hanem helyt kell állnia a fizikai munka frontján is, azaz a cipő-nadrág-kabát hármas erőteljes mechanikai csapásoknak is ki van téve amellett, hogy az időjárás viszontagságaival szemben is ellen kell állnia. Nem egyszerű ezeknek a peremfeltételeknek megfelelni, emiatt a jól bevált daraboktól nehezen válik meg az ember. Mélységesen megértem azon férfitársaimat, akik végletekig ragaszkodnak ruhatáruk egy-egy jól bevált (dédelgetett?) darabjához, bár – a párom ebben nem fog egyetérteni – a magam részéről én nem ilyen vagyok.
No, lássuk akkor az említett szituációk másik oldalát!
A feleségem egy nap – nyilván szombaton, amikor is a ház körüli, hetek óta halogatott munkák tömkelegének nyomasztásában próbálok optimális sorrendiséget felállítani – kijelenti, hogy nadrágot szeretne venni. Mondom, jó, nyugodtan próbálgass fel néhányat, addig én elkezdem a sövénynyírást. Mire közli, hogy nem magának gondolta, hanem nekem… Hidegzuhany, de annyi lélekjelenlétem azért volt, hogy kinyitottam a szekrényajtót, s a beszuszakolt nadrághegyet megmutattam neki: kétszer annyi nadrágom van, mint neki. Csata megnyerve, békésen mehettem a dolgomra.
No, de egy fehérnéppel szemben nem lehet ily egyszerű észérvekkel háborút nyerni, így a következő héten a kérdés újra előkerül, csak közben fura módon megcsappan a nadrágmennyiség a polcon. Nahát, eddig fel sem tűnt, hogy ezen ruhadarabok szublimációra is képesek! Igaz, eddig magam felügyeltem a szekrény tartalmát…
Mit meg nem tesz egy jámbor férj a családi békesség kedvéért: rendben, menjünk nadrágot venni! A felkínált példányok 90%-a gyakorlatilag nem felelt meg az általam felállított – természetesen végletekig reális – peremfeltételeknek. Meg kell mondanom, hogy komoly kompromisszumokat kötve sikerült rám erőltetnie néhány darabot, amelyekről már a vásárlás pillanatában tudtam, hogy nem lesznek hosszú életűek a hétköznapok megpróbáltatásai közepette. Igazam lett: emiatt az egész hercehurca kezdődhetett elölről, annyi különbséggel, hogy a párom is kezdte felismerni, hogy az általa „csinosnak” titulált nadrágok várható élettartama az én hétköznapjaim mellett akkora, mint egy papírcsónak túlélési esélye a háborgó tengeren.
Kisebb intermezzók – például amikor rajtaütésszerűen hazaállított egy nekem szánt nadrággal – után sikerült kompromisszumra jutni: az lenne a legcélszerűbb, ha egy profi túrafelszerelési szaküzletben keresgélnénk elfogadható csinosságú nadrágot, akkor kevesebb konfliktussal úsznánk meg ezt a kardinális kérdést. S valóban, ez bejött. Annyira, hogy tegnap, amikor konstatáltam, hogy egy korábban strapabírónak ítélt nadrág térde megadta magát, reggel kajánul megörvendeztettem ötletemmel kedvesemet…
Feri
A cikk a Family magazin 2015/1. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
