Találkozás a 2019-es házasság hete arcaival, dr. Gorove Lászlóval és Krisztával
Harmichét éve házasok, öt gyermekük és tizenkét unokájuk van. Évtizedek óta jegyespárok százait oktatják a Családok Jézusban közösség vezetőiként. Már-már olvasnak egymás gondolataiban, ugyanakkor László és Kriszta ma is ugyanúgy készül a heti egy közös estéjükre, mint az első randevújuk előtt. Hogyan lehet ezt a szokást éveken keresztül életben tartani? Egyáltalán: miként valósítható meg a minőségi közös idő? És hogyan tudjuk megteremteni az otthon melegét, megvédeni a párkapcsolatunkat? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ a házasság hete idei arcaival.
A naptárjuk hosszú hónapokra előre be van telve, úgyhogy nem volt egyszerű időpontot egyeztetnünk ehhez a beszélgetéshez. Laci a légimentőknél dolgozik mentőorvosként, emellett diakónusként is szolgál, Kriszta pedig a budapesti Toldy Ferenc Gimnáziumban tanít. Ez egy kivételesen sűrű időszak az életükben, vagy átlagosnak számít?
Kriszta: Elsősorban Laci beosztásához igazodunk, bár családilag is mozgalmas életet élünk, emiatt megtanultuk, hogy jó előre kell terveznünk.
Laci: Valóban, az én időbeosztásom elég különleges. Hagyományos munkarend szerint 1975-ben dolgoztam utoljára, amikor nem vettek föl az orvosi egyetemre, és egy évre az Anatómiai Intézetbe kerültem. Mentőorvosként azonban már más lett a szolgálati beosztásom: van, amikor hat, máskor tizenkét–harminchat, de előfordult, hogy negyvennyolc órás műszakban dolgoztam.
Nem lehet könnyű ehhez alkalmazkodni…
K.: Így igaz, de Laci nem árult zsákbamacskát, tudtam, mire számíthatok, hiszen gyerekkorunktól ismertük egymást. Három évvel idősebb nálam, nyolcadikos koromban kezdett udvarolni nekem. Második gimnazista voltam, amikor megmondta, hogy elvesz feleségül. A szüleim el sem hitték akkor.
L.: Az enyémek viszont tudták, hogy komolyan gondoltam. Általában nehezen döntök, ugyanakkor ha valamit végre elhatározok, ahhoz tartom magam.
Azonos alapok
Mikor házasodtak össze?
K.: 1981-ben, előtte Laci hét évig udvarolt nekem.
Milyen családi háttérrel érkeztek a házasságba?
L.: Nekem gyermekorvos volt az édesapám, az édesanyám pedig pedagógus. Az anyai nagymamámmal és az öcsémmel laktunk együtt. Nagyanyám szigorúan felügyelte az édesanyámat. Apám nem folyt bele a vitájukba, inkább elvonult tévét nézni, újságot olvasni, így nem is nagyon kommunikáltak.
K.: Az én szüleim építészmérnökök, sokat rivalizáltak egymással, de minden kiszámítható volt nálunk.
L.: Nagyon hasonló családban nőttünk föl, a szüleink általunk ismerkedtek meg, de tőlünk függetlenül is összejártak: hasonlított az érdeklődési körük, a kulturális hátterük. Mindennek komoly szerepe van abban, hogy nekünk jól működik a házasságunk. A konfliktusok nyolcvan százaléka ugyanis abból ered, amit otthonról hozunk. Ma is így van ez, csak ami anno egy hét alatt oldódott meg közöttünk, az most csupán néhány percet vesz igénybe.
K.: Természetesen egészen különböző háttérből jőve is össze lehet házasodni, de ilyenkor a párnak számolnia kell azzal, hogy egy egész életen át tartó, komoly feladat lesz a két eltérő hátteret összehangolni.
A polgári miliőhöz, amelyben felnőttek, mennyire tartozott hozzá a hit?
K.: Anyukám mindennap járt templomba, de apukám megkeseredett, látván a keresztény emberek képmutatását. Ennek ellenére támogatott bennünket a húgommal abban, hogy a Regnum Marianum közösségbe járjunk.
L.: Nekem rendőrségi iskolában tanított az édesanyám, és félt, hogy elveszíti az állását, ezért eleinte nem jártunk templomba. Aztán a nagyanyám hatására elsőáldozó lettem, és a szüleim jöttek velem, de vasárnapi keresztények maradtunk.
Mikor és hogyan vált személyessé a hitük?
K.: Közösen kerestük Istent és a válaszokat a miértjeinkre. Tudtuk, hogyha boldog házasságot szeretnénk, komolyan kell vennünk az esküvőnket. És Isten is komolyan vett bennünket…
L.: Az akkori közösségünk közvetlenül az esküvőnk után tartotta a lelkigyakorlatát, és mi a nászutunk helyett oda mentünk. Isten Lelke ott mélyen megérintett bennünket, átformálta a teljes életünket.
K.: Térben és időben külön-külön találkoztunk Istennel, mert ő mindenkit külön-külön keres meg. De ezen az alkalmon kaptuk azt a tüzet, amely a mai napig elkísér bennünket, és vezet a szolgálatban is.
A titok: heti egy este
Hasonló családi háttér, azonos hit – ideális indulás egy házasságban. Hogyan folytatódott a közös életük a hétköznapokban?
K.: Az esküvőnk után egy hónappal már megkérdeztem Lacit, hogy szeret-e még, ugyanis azt éreztem, hogy csak akkor ér hozzám, ha ágyba akar bújni velem. Aztán pár év múlva mi is eljutottunk odáig, mint sokan mások, hogy azon kaptuk magunkat, hogy már nem is beszélgetünk.
L.: Befejeztem az egyetemet, majd elvégeztem levelezőn a teológiát, és 1985-ben a plébánosunk meghívott, hogy tartsak előadást a kamaszoknak a szexualitásról. Annyira jól sikerült, hogy öt évig vezettem ezeket az alkalmakat. Mellette éjjel-nappal dolgoztam, születtek sorban a gyerekeink, s már a harmadik is megszületett, amikor Kriszta egy nap azt mondta, ha nem változtatunk az életünkön, akkor összecsomagol és elmegy. És én tudtam, hogy nem tréfál.
K.: Természetesen az előbbi mondatom nem azt jelentette, hogy rögtön összecsomagoltam volna, de fölkészültem, hogy harcolok azért, hogy az ő életében nekem is helyem legyen. Elsőszülöttként mindketten domináns személyiségek vagyunk, ám Laci még nálam is erősebb. Ahhoz, hogy bizonyos dolgokat elérjek a házasságunkban, nekem nemegyszer küzdenem kell még ma is, noha tudom, hogy nagyon szeret, és mindig komolyan vesz.
Miként sikerült a válságból kiutat találniuk?
L.: Amikor éreztük, hogy a kommunikációnkkal komoly gond van, a lelki vezetőnk azt tanácsolta, hogy minden héten tűzzünk ki egy estét, amikor csak egymással beszélgetünk. Innen jött a jelmondatunkká vált „heti egy este”.
K.: Ami persze nem ment elsőre…
L.: Sőt másodikra sem, fél évbe telt, mire értelmük is lett ezeknek az estéknek.
K.: Kezdetben mindig történt valami: megszólalt a telefon, összeesett a szomszéd, vagy takarításra használtuk ezt az időt. Az is előfordult, hogy amikor leültünk, nem volt miről beszélnünk. Aztán bezártuk az ajtót, kikapcsoltuk a telefont, és hoztunk még néhány szabályt, hogy védjük ezeket az estéket. Elkezdtem listát írni arról, hogy mit akarok majd mondani Lacinak. Egészen apró dolgokat is lejegyeztem magamnak, például hogy örülök, hogy tegnap hoztál virágot, vagy nem esett jól valami… Így jobban át tudtam gondolni, amit mondani akarok.
L.: A listaírás nekem is bevált. Ha utaztam a villamoson a munkahelyemre, előhúztam egy-egy cetlit, amire ráírtam például, hogy milyen jó volt este kicsit borozgatni Krisztával… Persze a kommunikációval azóta is küzdünk, ha elmesél valamit az osztályáról, és hallgatok, akkor mondja, hogy kérdezzél valamit. De mit? Kriszta mindig arra vágyott, hogy otthon többet kérdezzenek tőle a szülei, én meg gyűlöltem, ha faggattak, mert még be se léptem az ajtón, a nagyanyám máris kérdésekkel ostromolt.
Hogyan tudtak három, majd négy, illetve öt kicsihez vigyázót találni minden héten?
L.: Néha segítettek a nagyszülők, de zömmel azok a fiatalok vigyáztak rájuk, akikkel az ifjúsági csoportban foglalkoztunk. Amikor a Jóisten nagy lakást ajándékozott nekünk, mindig befogadtunk valakit, akinek éppen nem volt otthona, és akkor ő is szívesen ránézett este a gyerekekre.
K.: Mellette pedig kialakítottunk egy szigorú napirendet: nálunk nyolc órakor a gyerekek már ágyban voltak akkor is, ha még nem aludtak – legfeljebb olvastak… Igaz, így reggel hatkor már ébredtek, de nem éri meg, hogyha cserébe este tiéd a férjed? És nem is kell feltétlenül elmenni otthonról. Igazából túl sok időre sincs szükség, csak minőségi időre, amikor ténylegesen jelen vagyunk, és a másikra figyelünk.
Mi nagyon igényeltük ezeket az alkalmakat, hiszen Laci rengeteget dolgozott, szolgált, folyamatosan képezte magát, és én egyedül vittem a háztartást, a gyerekeket… De mint a szerelmesek, úgy készültünk ezekre a heti egy estékre. A gyerekek is megszokták, sőt várták, hogy a mama mibe öltözik fel aznap. A várakozásnak megvan a szépsége: a napi nehézségek közt egy biztos pont, ha tudom, hogy van egy este, amely csak a miénk, s akkor végre sok mindent megbeszélhetünk.
L.: Az is megesett, hogy a heti randink délelőttre esett, de a lényeg az együttlét volt.
Nyitottság és következetesség
Az egymásnak odaszánt idő és a figyelem megteremtése mellett a kísértésekkel szembeni védekezés is fontos mércéje egy kapcsolatnak. Az egészségügy és a lelkigondozás számos lehetőséget, illetve veszélyt rejt magában. Önök ezt hogyan kezelték?
L.: Először is kegyelemnek tartom, hogy ettől megóvott Isten, nem csaltam meg Krisztát, ugyanakkor igyekeztem mindig tudatosan kezelni ezt a kérdést. Noha a foglalkozásomból adódóan soha nem viselem a karikagyűrűmet, mindig minden szinten kommunikáltam azt, hogy nekem feleségem van, akivel szeretjük egymást. Amikor egy kolléga helyettesítésre kért, mindig úgy kezdtem, hogy előbb egyeztetek Krisztával. Nem azért, mert nem tudok, hanem mert nem akarok nélküle dönteni.
K.: Ha Laci mesélt például valamelyik betegéről vagy lelki vezetettjéről, és úgy éreztem, hogy a kelleténél kicsit intimebb kapcsolat kezd kialakulni köztük, akkor én ezt mindig jeleztem neki, és ő hallgatott rám. Ha pedig a tinilányok vele akartak négyszemközt beszélgetni, mindig hozzám irányította őket.
Hogyan, mikor tudott együtt lenni a teljes család?
L.: Amíg a gyerekeink óvodába jártak, sokszor kivettük őket egy-egy napra, amikor szabadnapot kaptam, hogy tudjunk együtt lenni. Később gondot okozott, hogy amikor reggel nyolckor hazaértem, már senkit nem találtam itthon, de utána az irodai munkámat tettem az iskolai idejükre, és akkor este több időt tölthettünk együtt.
Milyen elvek határozták meg a gyereknevelést a Gorove családban?
K.: Először is az alapelvekről egységesen gondolkodtunk, megtanultunk világos határokat húzni, és nagyon figyeltünk a következetességre. Egymás döntését nem vitattuk előttük, legfeljebb este magunk között megbeszéltük. Sose hagytuk, hogy a gyerekek kijátsszanak bennünket egymás ellen.
L.: Nagyon tudatosan, partnerként kezeltük őket, így szabadságot is kaptak. Elengedtük őket szinte bárhova, de elmondtuk, ha valamelyik programmal nem értettünk egyet. Ilyenkor nemegyszer előbb hazajöttek, mondván, hogy igazunk volt… Nyitott életet éltünk a gyerekeink előtt, a problémáinkat az ő szintjükön megosztottuk velük. Ha egymással vitatkoztunk, volt, hogy beleszóltak: „Apa, most nincs igazad”, és nekem ez sokat segített.
Öt gyermek felnevelése anyagi szempontból sem lehetett egyszerű.
K.: Gyakran megtapasztaltuk Isten gondviselő szeretetét ezen a téren is. Hol ruhacsomagot, hol élelmiszert vagy nagyobb lakást kaptunk, és ahol tudtunk, mi is segítettünk másoknak.
Biztos háttér
A jegyesoktatás, a házasságra való felkészítés, a párok kísérése évtizedek óta közös szolgálatuk.
L.: 1993-ban kezdtük el, eddig nagyjából ezerhatszáz párral foglalkoztunk. Elsősorban a házasságra készítünk fel, főleg nyolcszemközti beszélgetésekben, de tanfolyamokat, lelkigyakorlatokat is tartunk.
K.: Itt is megosztjuk a területeket: Lacié a racionalitás, ő az, aki prédikál, előadást tart, tanít, míg én az emberek lelkét tudom jobban megszólítani, és a háttérben beszélgetek.
Laci a munkájában és a szolgálatában is reflektorfényben áll. Tudjuk, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő. Kriszta elégedett ezzel a szereppel, sosem érezte, hogy változtatna rajta?
K.:Én tudatosan választottam az orvosi helyett a pedagógusi pályát, hogy elsősorban jó feleség és aztán jó anya lehessek. De Lacitól mindig minden elismerést és támogatást megkaptam, mindig a tenyerén hordozott. Neki is sokat jelent ez a háttér, amelyet nyújtok; az a biztonság, amelyet a szeretetem jelent, szárnyakat ad számára.
Amikor egy prédikációra készül, sokszor kéri a tanácsomat, hogy miről beszéljen. Én mondok neki pár ötletet, majd a végén megszületik egy csodálatos igehirdetés, és amikor megdicsérem, azt válaszolja: „De hát te mondtad!”
A cikk a Family magazin Házasság heti Különszámában jelent meg 2019-ben.
A szerzőről
