Egyik este a fiúk hosszan beszélgettek a szobában. Mindig ilyenkor jut eszükbe a legtöbb halaszthatatlan kérdés: „Apa, mekkorát csíp a legnagyobb pók? Az halálos? Akkor mi történik…”?
A kisebbik fiunk megpróbálta elmagyarázni a nagyobbiknak, mi is a halál: „Nézd, most mozgok, aztán figyeld, most egyáltalán nem mozgok – mondta, és lefeküdt a padlóra. – Na, ilyen a meghalás.” Aztán tovább beszélgettek a legnehezebb témáról.
És hallottam, ahogyan a férjem magyarázza nekik, mi is történik akkor, ha meghal valaki. Hogy nem az a fontos, mi lesz a testünkkel, ami már valóban nem mozog többé. „A testünk olyan, mint az autónk – magyarázta a kisfiúknak. – Elvisz minket az oviba, suliba, de nem a jármű a lényeges ebben, hanem mi, akik így eljutunk a célunkig. A testünk is ilyen: segít minket, elvisz egészen végig, a mennyországig, de be nem jöhet, itt marad. Nem az az igazán fontos.”
Nemrég egy kedves barátnőm elveszítette szeretett nagypapáját. Azt mondta, a gyász közben új erőre kapott, amikor arra gondolt: úgy szeretne élni, ahogyan tőle látta. Azt hiszem, ennél nagyobb örökséget nem lehet az utódainkra hagyni…
A szerzőről
