Tényleg csak a szerencsén és a hormonokon múlik?
Párás, hideg, késő őszi reggel van. A villamos is még álmosan csikorog végig a körtéren, a rendelő ablakán át látom, ahogy a munkába siető emberek behúzott nyakkal keresnek egy kis meleget a kabát belsejében. Szimpatikus házaspár ül a szemközti kanapén, mindketten a negyvenes éveik végén járnak. A történet ismerős, már-már sablonos. Huszonhat év házasság, három gyerek, közülük a „kicsi” is tizenhat éves, jó anyagi körülmények, sikeres karrier, és az ok, amely miatt itt vannak: megcsalás.
Miközben hallgatom a történetüket, sorra villognak bennem különböző színű lámpácskák. A sárga lámpa akkor gyullad ki bennem, ha olyasmit hallok, amit már másoktól is sokszor hallottam. Már megint a negyvenesek, már megint egy szakmai konferencia, ismét egy céges csapatépítő tréning, újra a férfi autója, újra egy telefonos lebukás, megbánás helyett már megint magyarázkodás és vádaskodás…
A zöld lámpácska akkor kezd el világítani, ha valami reménykeltőt hallok, amit be tudunk majd építeni a közös munkába. A párterápia sikere sokszor azon múlik, hogy mennyi erőforrást tudunk mozgósítani a gyógyulás érdekében, ezért különösen is figyelek ezekre a jelekre. A viszony lezárult. Nagyszerű! A megcsaló félnek bűntudata van, és azonosul a megcsalt fél fájdalmával. Csodálatos! A megcsalt fél hajlandó továbblépni, és nem akar bennragadni a fájdalmában. Kiváló! Mindketten tanultak a történtekből, és ezeket a tanulságokat készek beépíteni a kapcsolatuk jövőbeni működtetésébe. Ez az, csak így tovább!
Aztán ott van az a kis piros lámpa, amely a történetnek azokon a pontjain gyullad ki a fejemben, amikor még meg lehetett volna állni, még vissza lehetett volna fordulni, de nem tették. Hagyták magukat sodorni, vagy tudatosan álltak ellen a józan ész parancsának, vagy egyszerűen naiv magabiztossággal meneteltek a veszély felé, azt gondolván, hogy „velem úgysem történhet meg”.
Az évek során olyan sok hasonlóságot találtam a hozzám forduló párok történetei között, hogy egy egész rendszert tudtam összeállítani, amely a folyamat ismerete révén képessé teszi a párokat arra, hogy meg tudják előzni a megcsalást a házasságukban. Igen, így van! Amit rendszerbe lehet foglalni, aminek előre meg lehet jósolni a következő lépéseit, azt meg lehet előzni! Mindeközben nemcsak a saját megfigyeléseimre támaszkodtam, hanem olyan világhírű szakértők évtizedes kutatásaira, mint John Gottman, aki a megcsalás bekövetkezte előtt 24 (!), előre látható állomást azonosított, melyeknél a párok – kellő figyelem és elköteleződés mellett – még megállhatnának és visszafordulhatnának. Vagy David Olson megállapításaira, akinek a tesztjei 91%-os pontossággal képesek előre jelezni, hogy egy kapcsolat három év múlva milyen állapotban lesz (s mindezt négymillió páron igazolta). Ezen felismerésekre építve fogalmaztam meg konkrét gyakorlati lépéseket a Megcsalás nélkül című kötetemben, és ezeket tanítom párok százainak az Intimitástréning keretében.
Íme a legfontosabb megelőzési elvek dióhéjban:
1. Határozzuk meg a kapcsolatunkat!
Kik is vagyunk mi ketten egymás számára? Mit vállaltunk, mire köteleztük el magunkat? Mire szerződtünk egymással? Mit várunk el egymástól? Mi fér bele a kapcsolatunkba, és mi nem? Olyan kérdések ezek, amelyeken a legtöbben csak akkor kezdenek el gondolkodni, amikor már valami félrecsúszott. Utólag nagyon nehéz elérni, hogy az iskolában nyolckor minden diák a helyén üljön, és várja a tanítási óra megkezdését, ha nem volt az iskolának házirendje, amely mindezt előre rögzítette. Ugyanígy egy kapcsolat elején is érdemes végigbeszélni, hogy ki hogyan képzeli egymással. Erre az anyakönyvvezető előtt a „kíván-e az itt megjelent X. Y.-nal házasságot kötni?” kérdésre adott „igen” nem tűnik elégségesnek. Sokszor csak utólag derül ki, hogy az igen szón mindkét fél mást és mást értett.
2. Jelöljük ki és őrizzük a kapcsolatunk határait!
Ez a legkritikusabb pont valamennyi közül. Ki kell alakítanunk egy látásmódot, amely előre képes kiszűrni a házasságunkat fenyegető veszélyforrásokat (kis „piros lámpák” a fejben), és előre döntéseket kell hoznunk ezeknek a helyzeteknek az elkerülésére! Számomra ez például olyan dolgokat foglal magában, mint hogy nem utazom az autómban kettesben egy hölggyel, aki nem a feleségem; a párjuk nélkül érkező női klienseknek akkorra adok időpontot, amikor tudom, hogy más is van a szomszéd szobában; figyelek arra, hogy a beszédemben semmi kétértelműség ne legyen, amit egy hölgy szexuális felhívásként értelmezhetne… Ezeket a határokat személyre szabottan kell mindenkinek végiggondolnia a munkájára, a szabadidős tevékenységeire és életének más fontos területeire vonatkozóan.
3. Ne félre-, hanem helyre tegyük a múltat!
Sok pár él együtt évek óta cipelt rendezetlenségekkel. Meg nem bocsátott bűnökkel, ki nem mondott csalódásokkal, elbagatellizált félelmekkel. A sérelmek gyakran visszanyúlnak a korábbi kapcsolatokig vagy akár a gyerekkorig, és a jelenben is éreztetik a hatásukat. A „spongyát rá” nem oldja meg a helyzetet, csak elodázza a vele való szembesülést. Akkor mondhatunk valamit feldolgozottnak, ha már képesek vagyunk érzelmi megérintődés nélkül beszélni róla, és nincs negatív hatással a jelen működésünkre. Addig olyan, mint egy bosszantó kavics a cipőben, amely minden lépésnél fájdalmat okoz.
4. Tegyünk bele 100%-ot!
Amíg egyik lábunkkal valahol máshol vagyunk, addig nem vagyunk két lábbal a házasságban (többek között ezért nem kezdünk párterápiába, ha egy harmadik féllel való viszony még fennáll). A házasság egy magas energiaigényű vállalkozás. Ahhoz, hogy jól működjön, folyamatosan kell beletennünk. A jó hír azonban az, hogy ez az energia vissza is térül, és hatalmas erőforrássá válik az élet minden más területéhez.
5. Építsük fel a bizalom és intimitás légkörét a házasságunkban!
Olyan elkeserítő, amikor megkérdezem egy pártól, hogy mikor szeretkeztek utoljára, és elkezdenek azon gondolkodni, hogy két vagy három karácsony telt el azóta… Hát mit csináltak azóta? Miért engedték meg, hogy a távolság ilyen nagyra nőjön közöttük? Persze nemcsak a szexről szól ez a pont, hanem arról is, hogy mennyire vagyunk barátai egymásnak, mennyire tudunk megbízni egymásban, vagy mennyire ápoljuk tudatosan a kapcsolatunkat.
6. Számoljuk fel a parazitákat!
Parazita lehet bármi, ami közénk és a társunk közé áll, ami kiszívja az erőt a házasságunkból, és a figyelmünket, időnket, akár még a pénzünket is a kapcsolaton kívülre vezeti el. A paraziták leggyakrabban valamilyen függőség formájában jelentkeznek. Alkohol, szerencsejáték, pornó… Az a közös bennük, hogy ha nem számoljuk fel őket, ők fognak bennünket felemészteni.
7. Beszéljünk, beszéljünk, beszéljünk!
A házasság üzemanyaga a kommunikáció. Ennek pedig nemcsak a hossza mérvadó, hanem a mélysége is. Sokan azt gondolják, mesterei a kommunikációnak, hiszen a munkahelyükön beíratták őket egy asszertivitástréningre, amelynek eredményeként képesek egy eszkimóra rásózni a hűtőszekrényt. Az intim kommunikációnak azonban teljesen más szabályai vannak. Ezeket legalább annyira fontos megtanulni és jól alkalmazni.
És hogy mi lett azzal a párral ott, a hideg, őszi reggelen? Kemény munkával eljutottunk odáig, hogy feldolgozták azokat a folyamatokat, amelyek a múltban sebezhetővé tették a kapcsolatukat, szembenéztünk együtt azzal a mély fájdalommal, amelyet a megcsalás okozott (sokan ahhoz hasonlítják, mint amikor valaki a gyerekét veszíti el), majd ismét elkötelezték magukat egymás mellett. A házasságuk most jobb, mint valaha volt – persze nem azért, mert átélték a megcsalást, inkább annak ellenére. Most már sokkal tudatosabbak. Ismerik a jeleket, amelyekre figyelniük kell, és tudják, hogyan előzzék meg a bajokat. Élnek a kapcsolatuk tudatos irányításának, befolyásolásának hatalmával, mert felismerték: a jó házasság nem a szerencsétől vagy a hormonoktól függ!
A cikk a Family magazin Házasság heti Különszámában jelent meg 2018-ban.
A szerzőről
