Kevés olyan huszonéves videoblogger van a világhálón, aki a házasságot és a hitet népszerűsíti – ami persze érthető, hiszen az Y generáció tagjait nem éppen ezek a témák izgatják a legjobban. Hamar Donát és Noémi azonban sikeresen megugrotta ezt a lehetetlennek tűnő kihívást. Ízig-vérig mai fiatalok, mégis már három éve házasok, és heteken belül megérkezik első gyermekük is. Egy olyan világban, ahol a házasságnak egyre rosszabb a brandje, videocsatornájukon keresztül tízezrekhez eljut a jó hír, hogy nem kell ennek így lennie.
Milyen családi háttérből érkeztetek ebbe a kapcsolatba?
Donát: Négyen vagyunk tesók. A kereszténység nem a szüleimen keresztül jött be az életembe, hanem a legidősebb bátyámnak, Dávidnak köszönhetően. Az ő hatására ismerte meg Istent Domonkos, Dani, majd én is.
Édesapád Kossuth-díjas népzenész, a Muzsikás együttes alapítója, ugyanakkor geofizikus, űrkutató is. Hogyan hatott mindez a gyerekkorodra?
D.: Klasszikus értelmiségi családban nőhettem fel, ahol nagyon fontos volt, hogy mindenki tanuljon valamilyen hangszert, nyelveket, és sportoljon. A családunkban nagyon jó légkör uralkodott, viszont ha apu egy turné során elment a világ másik felére, volt olyan, hogy két-három hónapig nem láttuk. Egy ideig cikinek éreztem, hogy népzenész, nem pedig rocksztár, de ma már nagyon büszke vagyok rá és arra, amit elért. Ugyanakkor a tesóimmal van bennünk egyfajta exhibicionizmus is emiatt. Meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy nem lehetek egy szürke ember, mert azt láttam, hogy ha valaki sikeres, akkor több dologhoz is ért, és amit csinál, azt maximális erőbedobással teszi.
Noémi: Én egy klasszikus keresztény családból jövök, a szüleim és a felmenőim is református presbiterek. Egy tradicionális gyülekezethez tartoztunk, ahová nem jártak fiatalok. Ez nem volt túl jó élmény, de tizennégy évesen egy nyári bibliatáborban megismertem Istent, és egy időre szinte fanatikus hívő lettem. Aztán lett egy párkapcsolatom, amely három-négy évre elsodort Istentől. Mire véget ért, már tudtam: a hit mint közös alap elengedhetetlen lesz a későbbi társamnál.
Donát, említetted a bátyád példáját, de hogy nézett ki ez a gyakorlatban: hogyan jutottál hitre?
D.: Tizenkét évesen volt egy mély istenélményem. Megismertem őt, hogy létezik, hogy kapcsolatba kerülhetek vele, és be is merítkeztem. Aztán egy hullámvasútba kerültem, hogy jó lenne Isten útján járni, de közben nagyon vonzott a világ. Ez egyre kontrasztosabb lett. Tizennyolc éves koromra eltávolodtam Istentől, kiégtem, és elkezdtem visszavágyni hozzá. Egyre jobban terhelt, hogy a hazugságokkal, pénzek lenyúlásával, a drogokkal hogyan tagadom meg azt a neveltetést, amelyet kaptam. Önmagamban is csalódtam. Láttam, hogy teljesen szétesőben van az életem. Éppen Siófokon nyaraltam a barátnőmmel, amikor két hívő srác odajött hozzánk, hogy ismerjük-e Istent. A barátnőm csak csodálkozott, honnan tudom a válaszokat a kérdéseikre. Ez a beszélgetés mélyen elgondolkodtatott, és elhatároztam, hogy elkötelezetten akarom követni Istent. Eladtam a heti Sziget-jegyemet, és szakítottam a barátnőmmel.
Dönts, és vállalj érte felelősséget!
Hol találkoztatok egymással?
N.: Egy karácsonyi istentiszteleten. Nálunk vendégeskedett egy amerikai ismerős, akit elvittünk egy angol nyelvű istentiszteletre. Ott csodálkoztunk rá egymásra. A karácsonyi ebéd közben láttam a telefonon, hogy valaki bejelöl ismerősnek, és ír. Donát volt. Megkérdezte, hogy találkoznék-e vele. Mivel Dániában tanultam, és a következő héten készültem vissza, úgy voltam vele, hogy egy találkozással semmit sem veszíthetek.
D.: Innentől távkapcsolatban folytatódott az ismerkedés. Egy idő után le kellett szögezni, hogy ez már nem barátság, hanem egy kapcsolat, amely valahová tart. Azért is jó, hogy így alakult, mert a beszélgetés volt az egyetlen érintkezési felület közöttünk. Olyan mennyiségű információt tudtunk meg egymásról, amennyit nem biztos, hogy sikerült volna, ha elbódít minket a fizikai közelségből fakadó friss szerelem. Mire újra találkoztunk személyesen is, már biztosak voltunk benne, hogy ebbe a kapcsolatba érdemes belevágni.
A mai trendekhez képest elég korán házasodtatok. Hány évesek is voltatok?
D.: Noncsi húsz-, én huszonegy éves voltam, amikor találkoztunk, és két évvel később házasodtunk össze. Az ismerkedésünk első fél éve kritikus volt: meg tudjuk-e oldani a felmerülő nehézségeket, hogyan tudunk A-ból B-be eljutni? Akkor vált fontossá számunkra az önismeret, így lettünk az önfejlesztés szerelmesei. Könyveket, cikkeket olvastunk, konferenciákra jártunk. Jöttek a kihívások, de mivel egy csomó módszert tudtunk egyből alkalmazni, megtapasztaltuk, hogy működnek.
N.: Mindkettőnkben volt egy nyitottság. Folyamatosan ajánlgattuk egymásnak az olvasnivalókat.
D.: Amikor sikeresen vettük az akadályokat, láttuk, hogy ez menni fog, másrészt hasonló érdeklődésűek voltunk, vonzódtunk egymáshoz. Egy idősebb barátom egyszer megkérdezte: miért akarok várni egy évet, amíg megkérem Noncsi kezét, miért nem házasodunk össze 2016-ban? Nem az volt a kérdése, hogy elvenném-e, hanem hogy mire várok. Hogy akkor majd jobban fogok keresni…? Rájöttem, hogy tényleg érdemes lenne belevágni. Persze amikor megvettem a gyűrűt, hirtelen rám zuhant, hogy ez egy komoly döntés, de bátran léptem bele. Az is hozzátartozik, hogy én sose hittem a nagy Ő-ben. Abban hittem, hogy Isten egy felnőtt férfit akar belőlem faragni, aki döntést hoz, és ezért felelősséget vállal – és ha én ezt megteszem, akkor majd ő ebben teljes mellszélességgel támogat engem. Ha azon vívódom, hogy vajon tényleg Noncsi-e számomra az igazi, akkor Istenre hárítom a döntés felelősségét. Nálam ez kimaradt. Nem számított, hogy jól keresünk-e, hogy lesz-e hol laknunk, hittük, hogy ez majd jönni fog. A szüleink is úgy házasodtak össze, hogy semmijük sem volt, de megvolt bennük az a kalandvágy, hogy most ebbe bárhogy képesek belelépni, mert szeretik egymást.
Intimitásra szakosodott védelmi övezet
Ez a hozzáállás azért ma már elég ritka…
D.: Egy kapcsolaton belül hiába merülünk egyre mélyebbre az intimitásba: ha hiányzik körülötte a védelem, és nincs hozzá megfelelő keret, az tulajdonképpen öngyilkosság. Olyan, mintha biztosíték nélkül másznád a sziklafalat. A szívünket talán nem kellene ilyen veszélynek kitenni! Igen, a popkultúra azt mondja, költözzetek össze, éljetek együtt, majd egyszer harminc fölött elköteleződtök. Én azt mondtam, hogy nem költözünk össze, csak akkor, ha van egy védőfaktor. Ezért hiszek mélyen a házasság intézményében, mert nagyon szépen kitalált, intimitásra szakosodott védelmi övezet, ahol tudod, hogy mindkét fél biztonságban élhet.
A környezetetek mit szólt hozzá, hogy ilyen fiatalon összekötitek az életeteket?
N.: A szüleim egyértelműen örültek. Úgy látták, hogy Donát nagyon jó dolgokat hoz ki belőlem, ez a kapcsolat jó hatással van rám. A keresztény barátaink számára sem okozott nagy meglepetést.
D.: Az én szüleim azért picit meglepődtek. A munkatársaim is furán néztek rám. De aki ismert, az tudta, hogy ez nem egy hirtelen felindulásból hozott döntés.
Milyen volt az összecsiszolódás időszaka?
N.: Nagyon rossz. Kiegyensúlyozott volt a kapcsolatunk, így nem számítottunk arra, hogy már a nászúton konfliktusaink lesznek. Korábban heti két-három este találkoztunk, ehhez képest új volt az a helyzet, hogy folyamatosan együtt vagyunk.
D.: Az első év inkább a túlélésről szólt. Nagyon eltérőek a kötődési mintáink. Másként reagálunk nyomás, stressz hatására, és ezzel nem tudtunk mit kezdeni. Aztán egyszer hallottunk egy jó előadást arról, hogyan hatnak a gyermekkori kötődési minták a felnőttkori párkapcsolatokra, és szinte hangosan felkiáltottunk: „Ez az, ezt kerestük! Ez a mi bajunk is!”
N.: Megtudtuk, hogy a párok nagy része hasonló problémával küzd, vagyis hogy egy elutasító kötődésű (mint Donát) és egy elárasztó kötődésű (mint én) ember köt házasságot. Az ő családjuk nagyon rugalmas, mindenki arra megy, amerre szeretne. Olyan, amely szárnyakat ad, de gyengébb gyökereket. Az én családom ennek szöges ellentéte: nagyon erős gyökereket adó kommunális család, ahol az egyéniség megélésére van kevésbé lehetőség. Két ilyen ember hogy tölti el a közös délutánt? Donát szeretne ide menni, oda menni, én pedig itthon kettesben lenni. Ebből egy kergetőzés lett az első évünk. Amikor ezt megértettük, eldöntöttük, hogy felkeresünk egy párterapeutát. Mihalec Gáborhoz fordultunk, és nagyon sokat segített. Havonta egy alkalommal jártunk hozzá egy fél évig. Ez szinte újraalapozta a kapcsolatunkat.
D.: Érdekes hozzáállás, hogy ha a telefonod képernyője betörik, azt kicserélteted, de ha a házasságoddal van gond, akkor nem sietsz megjavíttatni. Azt látom, hogy az emberek észreveszik, amikor nem működik a kapcsolatuk, sokszor mégis csak akkor kérnek segítséget, amikor már annyira fáj, hogy képtelenség tovább úgy élniük. Mi épp ezért folyamatos önreflexióra törekszünk. Bátran beszélünk arról, hogy ha valamelyikünk nem érzi jól magát a kapcsolatban, ha valami zavarja.
De, gondolom, ez nem ment egyből, meg kellett valahogy tanulnotok.
N.: Itt jön be az az elkötelezettség és a biztonság, amelyet a házasság ad: az első időszakunk arról szólt, hogy eljussunk oda, hogy egy probléma önmagában még nem veszélyezteti a párkapcsolatot, nem kell félni tőle. Lefektettük a kereteinket. A párterápián is volt olyan feladat, hogy beszéljük át a házasságunk szabályait.
Az önismereti és párkapcsolati felfedezéseitek hatására kezdtetek el coachként is dolgozni?
N.: Igen. Nagyon érdekelt bennünket ez a terület, úgyhogy együtt végeztük el a keresztény szellemiségű coachképzést a pünkösdi teológián. Ez a kapcsolatunkra is jó hatással volt.
„Szenvedélyesen szeretjük, de nem akarunk belehalni”
Mikor indítottátok el a YouTube-csatornátokat, és hogy jött ez az ötlet?
D.: A házasságkötésünk után vágtam bele, eleinte még egyedül, minden stratégia, koncepció nélkül. Aztán készítettünk pár videót közösen is. Tavaly nyáron határoztuk el, hogy tudatosan folytatjuk. Átgondoltuk, hogy milyen témákat veszünk majd végig. Heti egy videó volt a terv, s hogy megnézzük, mit lehet kihozni belőle egy év alatt.
N.: Persze nem könnyű, mert mindketten a munkánk mellett csináljuk. És vannak fontosabb kötelezettségeink is: a kapcsolatunk, a gyülekezetünkben is vezető szerepet töltünk be, és mint egyének is felelősek vagyunk önmagunkért. Ez csak a sokadik prioritás.
Ezért álltatok le nemrég egy fél évre?
D.: Ha sokat fizetnének érte, akkor sem akarnék ebből élni. Annyira beteg dolog, hogy csinálsz egy videót, valaki megnézi, kapsz egy visszajelzést, és abból érzed, hogy sikeres vagy. De nincs megállás, megnyugvás, mert mindig egy szinttel feljebb kell lépni. S ha visszaesik a nézettség, az rosszul érint. Most úgy látjuk, hogy inkább személyesen szeretnénk segíteni az embereknek és valóban kapcsolódni hozzájuk. Jó, hogy a vlogolás nem része az identitásunknak, így el tudjuk engedni.
Akkor inkább csak marketingcéllal használjátok?
N.: Ez most a tervünk. Szenvedélyesen szeretjük csinálni, de nem akarunk belehalni.
Hogyan viszonyultok a kommentekhez?
D.: Nem olvasgatjuk őket, ez a titok. Itthon valahogy nincs rendes vitakultúra, csak a személyeskedés, minősítgetés zajlik.
N.: A pozitív visszajelzéseknek persze örül az ember, és a kilencven százalék nagyon pozitív, de a tíz százalék fájóan rosszindulatú. Van, aki azt írja, azért kezdtek el könyveket olvasni, vagy mentek el párterápiára, mert néztek bennünket. Ez szívmelengető, de ott az a bántó tíz százalék, aki miatt inkább nem merülünk bele a kommentek olvasásába. Ha mindketten úgy érezzük, hogy elkészült egy anyag, akkor ezzel lezárjuk a dolgot.
Miként képzelitek el a vlog jövőjét?
N.: Átmegy egy baba-mama csatornába… (nevet)
D.: Ha lenne időnk, szívesen készítenénk újabb részeket, de nem tudjuk, hogyan alakul majd. Most már nem az az elsődleges, hogy sokan nézzenek minket, inkább az foglalkoztat bennünket, hogyan lehet hatást generálni, változást előidézni a társadalomban.
A jó házasság az alapja mindennek
Ősszel érkezik az első gyermeketek. Hogyan készültök a szülői hivatásotokra?
N.: Az elmúlt években folyamatosan dolgoztunk és dolgozunk önmagunkon. Egyre inkább úgy látom, ha az ember jó szülő akar lenni, akkor először legyen jóban önmagával, Istennel, és legyen jóban a párjával. Mert ha feldolgozza a saját gyerekkorát, ahogyan vele bántak a szülei, ha beszélget erről a társával, akkor felkészült lesz. Persze számítunk arra, hogy a szülőség új dolgokat is a felszínre hoz majd a kapcsolatunkban.
D.: Korán szerettünk volna gyereket, de addig nem, amíg mi házaspárként nem vagyunk teljesen rendben. Szerintünk mindennél fontosabb, hogy az alapok stabilak legyenek.
Milyen elvek mentén képzelitek el a gyereknevelést?
D.: Sokat olvastunk arról, mennyire káros a gyerek érzelmi kötődésére nézve, ha hároméves kora előtt sokat van a képernyő előtt. Próbáljuk előre úgy beállítani magunkat, hogy ha könnyebb lenne, akkor se válasszuk majd ezt a megoldást. Ebben a példamutatás is nagyon fontos, hogy a gyerekünk jelenlétében mi se nézegessük a telefonunkat.
N.: Azt is megfigyeltük, hogy a házasságot olyan szinten megterheli egy gyerek érkezése, hogy ha van egy kis megingás a szülők közötti intimitásban, akkor a gyerek nagyon hamar belép közéjük. Megkértem Donátot, hogy ha az anyaság és a hormonális változások miatt túlságosan rákattannék a babára, akkor figyelmeztessen erre, nehogy a köztünk lévő intimitás szenvedje kárát ennek.
D.: Az apa jelenlétét és szerepét is nagyon fontosnak tartjuk.
N.: Ma a szülőség egy anyai princípium. Úgy tartják, a férfi nem ért annyira hozzá. Az anya mellett ott van a saját anyukája, a barátnői, a lánytestvérei, és a férfi kezéből kiveszik a gyereket. Egy holland anyuka tanácsolta nekem: „Mindenbe először a férjedet vond be! Mielőtt az anyukádat felhívnád, kérdezd meg a férjedet, hogy ő mit gondol, mert Isten őt adta a család fejének, ne foszd meg ettől!” A mi gyerekünkről van szó, akiről együtt kell döntéseket hoznunk. Azt gondolom, ha erre figyelek, Donát jó eséllyel kompetens férjnek és apának érzi majd magát, ami engem is megnyugtat, és az én dolgomat is megkönnyíti.
A cikk a Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
