Utazás autóval: izgalom. Utazás autóval, négy gyerekkel: kaland. Utazás autóval, négy gyerekkel és egy nagymamával: extrém sport.
Lássuk csak, hogy is van ez: négy darab hat év alatti kisgyerekhez egy laikus számára meglepően sok felszerelés szükségeltetik, úgymint eldobható pelenka, textilpelenka, popsitörlő kendő, popsikrém, pótruházat, cumisüveg, játékok megfelelő színben, számban és méretben. Mindezeket két vaskos és meglehetősen nehéz babatáska tartalmazza, melyek az első ránézésre tágas és csodaszép, cseresznyepiros, hétüléses Ford Galaxy csomagtartójában kapnak helyet. Ugyanide kerül a (majdnem) laposra összecsukható babakocsi is. Most lássuk a nagymamát, hozzá is tartozik néhány kellék: vércukorszintmérő készülék, inzulinbelövő készlet, pótinzulin, tisztasági felszerelés, váltás ruha, két darab szemüveg (egy olvasáshoz, egy másik televízió-nézéshez), gurulós szék, két faragott járóbot és egy darab járókeret.
Ezen a bizonyos reggelen egy mindössze húsz kilométeres, gyér forgalom és kifogástalan időjárási viszonyok mellett harminc perc alatt vígan teljesíthető távot készülünk megtenni hatosban. Az indulást előrelátóan délelőtt tíz órára tervezzük, hiszen legkésőbb fél egy körül valóban el szeretnénk indulni. Fél tízkor a nagymamával mindketten úgy gondoljuk, hogy tengernyi időnk van még, így nekilátunk, hogy felfedezzük a karácsonyra kapott csodás Singer varrógépet. A következő másfél óra észrevétlenül röppen tova, míg én elsajátítok néhány alapvető műveletet. Közben az ádáz gyereknép alaposan kihasználja lankadó figyelmünket: összepiszkolja, összekakilja, elszakítja a reáadott ruhadarabokat. Észlelvén az idő megfogyatkozását a célszemélyek átöltöztetése után sietve összepakoljuk a fent említett csomagokat, és megkezdjük a beszállást.
Beül a három nagyobb gyerek, biztonsági övek becsatolva. Kiszállítom a hozzájuk tartozó holmit, elhelyezem a csomagtartóban. Beteszem a babát a babahordozóba, beteszem a babahordozót az autóba, becsatolom, a baba keze ügyébe helyezek nagyjából fél tucat rágásra, rázásra, csörgetésre alkalmas tárgyat, amelyekkel elütheti az időt, amíg megérkezünk. Indul a nagymama, gurulós szék a hetedik ülés helyére kerül, csomagok a csomagtartóba, botok az ülés alatt. Tele is vagyunk. Közben a kutya kiszökik, pedig vagy nyolc jutalomfalatot dobáltam el szerte az udvaron, hogy eltereljem a figyelmét távozásunkról. Sebaj, űzőbe veszem a házőrzőt. A sarkon már nyakon is csípem a harcos hangulatú pincsit, és hazatoloncolom, amit ő sértődött morgásokkal vesz tudomásul.
Gyors leltárt tartok: utasok a fedélzeten, az elhagyott objektum bezárva, mehet a kapitány, azaz én. Illetve csak mehetnék, mert amint megkerülöm az autót, észreveszem a kapuban a türelmesen várakozó, elfeledett járókeretet. Felkapom a majdnem lemaradt darabot, és megkísérlem betenni az autóba. Először a csomagtartóval próbálkozom, nem fér be. Átrendezem a csomagtartót, de így sem fér be. Lemondok a babakocsiról, kiveszem, beteszem a helyére a keretet, nem fér be. Az ikrek kezébe nyomom a babatáskákat, újra próbálkozom, nem fér be. Feladom a csomagtartóval való viaskodást, visszaállítom az eredeti elrendezést. Mi lenne, ha a kiemelt hetedik ülés helyére szuszakolnám? Hoppá, az már foglalt, ott a gurulós szék! Megpróbálom rátenni, fölé-, alá-, mellérakni, de hasztalan, nem fér be. Felvázolom a helyzetet a nagymamának, kilátásba helyezem a járókeret esetleges későbbi átszállítását, de ő azt mondja, nem tudja nélkülözni e számára oly kedves és felettébb hasznos segédeszközt.
Néhányszor céltalanul megkerülöm az autót, tanácstalanul nézegetek be a fóliázott ablakokon, nem látom a megoldást. Aztán megvilágosodom: felkapom a járókeretet, és bravúrosan beillesztem az anyósülésen elhelyezett nagymama elé, a sebváltó és a kézifék fölé, és reménykedem, hogy egy nagyobb fékezésnél nem röppen majd ki a szélvédőn. Leroskadok a vezetőülésre, becsatolom a biztonsági övet, végre elindulhatunk. Fél három van.
