Van az az új vicc, amelyben a férj meséli: „Három napja bezártak a kocsmák, így itthon beszélgetek a feleségemmel. Egészen rendes asszonynak látszik.” És tudjuk: minden viccben van valami igazság…
Most például egészen biztosan kiderül, hogy bírjuk együtt, összezárva a családtagjainkkal. Egymás agyára megyünk, vagy felfedezzük újra egymást?
Egészen belejöttem az itthonlétbe, már néha eszembe sem jut, hogy épp hova mennék. Sőt: napok óta ki kellene mozdulnom a helyi drogériáig, de halogatom. Jól megvagyunk – egészen úgy, mint amikor még nem jártak sehová a gyerekek.
Mert amíg még a fiúk kicsik voltak, és nem volt ovizás sem, el sem tudtam képzelni, hogy lehet két kisgyerekkel minden reggel időben összekészülni, beérni az óvodába. És főleg: az a kisgyerek, aki egészen addig alig töltött időt nélkülem – mostantól mindennap kötelezően nélkülem lesz majd? Emlékszem, egy ideig a péntekünk anyanap volt, akkor nem ment oviba a nagy. Boldog időtlenségben teltek együtt a napok, mintha csak nyaralás lenne. Persze két kisfiúval korántsem volt könnyed az élet, mégis: jó volt együtt lenni.
Most is az.
És ha belegondolok, hogy lesz majd, ha újra helyreáll a rend, és ismét kelni kell hajnalban, és készülődni, vinni, odaérni, hozni… Megint nem tudom elképzelni, hogy fog majd működni minden.
De addig is élvezem, hogy megtaníthattam a nagynak az írott H betűt, az ovisnak megpróbáltam állatokat rajzolni, a kicsit pedig ma sem kellett cipelnem magammal ide meg oda, ahova a nagyokkal menni kell.
Csak örülök, hogy együtt lehetünk, és ráadásul a családtagjaim is egészen rendesnek tűnnek…
A szerzőről
