Olvasgatom a közösségi oldal csoportjaiban, mi mindent terveznek az otthontöltött idő alatt mások: akiknek talán már kirepültek a gyerekeik, vagy még nincsenek is. Ablakpucolás, képek válogatása, heti menüterv megírása… Nos, nekünk most hirtelen annyi feladatunk lett, hogy nem is tudtam, eddig mi töltötte ki a napjaimat…
Az elsőssel ugyanis tanulni kell: és ha bárki azt hinné, hogy ez csak könnyed oktatómese-nézegetés, hát, nagyobbat nem is tévedhetne! Az otthontanulás második napjára kiépült nálunk egy komplett digitális háttér, ahova a tanítók minden napra feltöltik a tananyagot, az órait és a „házit” is, és persze mellékelnek minden utasítást, segítséget, amivel minél inkább rekonstruálhatjuk az iskolai tanórát. (Még a padrendet is ugyanúgy betartjuk, hogy minél kevésbé zökkenjenek ki az éppen beszokott iskolások.)
A nagycsoportosunk egyelőre bele-belekóstol az iskolai feladatokba, rajzolnivalókba, de hamarosan talán ő is kap itthoni projektmunkákat, amelyeket majd együtt készíthetünk.
Az itthonlét legnagyobb nyertese kétségkívül az egyéves, aki mindennap boldogan veszi tudomásul, hogy a tesói aznap is itthon maradtak – és természetesen szemlátomást meg van róla győződve, hogy csakis azért, hogy őt naphosszat szórakoztatni tudják.
És miközben minden feladatot megpróbálunk úgy levezényelni, hogy abból ne kaotikus hangzavar legyen, ebédről, rendről, tisztaságról is gondoskodnunk kell. (Hála Istennek, a home office-ban dolgozó apuka is kiveszi belőle a részét.)
De hogy ne csak a nehézséget lássuk ebben a helyzetben, összeszedtem néhány olyan pontot, amely miatt szép és hasznos időszak lehet ez a gyerekeinknek (is).
- Végre együtt lehetünk. Tudom, elcsépelt szlogen, és nem is nyaralgatunk családilag, de vitathatatlan, hogy együtt van a családunk.
- Nem kell igazodnunk másokhoz a napi teendőkkel. Az iskolásunk javíthatatlan korán kelő, így ő elkezdheti reggel a tanulást, amíg kicsit nyugodtabb a ház. A legkisebb alhat a megszokott helyén napközben is, amikor épp elfárad. És végre a középső sem nyaggat, hogy menjünk érte ebéd után az oviba.
- Annyi időt szánhatunk egy feladatra, amennyi szükséges. Ami nehezebben megy az elsősnek, azt külön gyakorolhatja: elvonulhat például egy könyvvel a kert végébe olvasgatni, vagy elővehetünk legódarabokat a számoláshoz, ha szükséges. Ami viszont gyorsan megy, azzal gyorsan végezhetünk. Az ovis nyugodtan keresgélhet babot, lencsét vagy egyebet a csíráztatáshoz, és locsolgathatja napközben a már megeredt növénykéit. A legkisebb pedig… nos, ő eddig is megkövetelte az időt a kis feladataihoz. 🙂
- Sok koncertet, cirkuszi vagy bábelőadást élőben közvetítenek, ha már helyben közönségük úgysem lehet. De körbejárhatunk múzeumot online, találunk sok játékos feladatot, mesét, gyerekverset. Vasárnap a Fővárosi Nagycirkusz közvetítését láttuk, és rájöttem, utoljára négyévesen néztem ilyet – és mert akkor féltem tőle, azóta nem vágytam cirkuszba. Most annál nagyobb élmény volt látnom a lenyűgöző produkciókat! Tegnap pedig online tesiórán vettünk részt, még én is élveztem. 🙂
- Kicsit végre lassíthatunk. Nem kell mindig „odaérni”, sietni, elvinni-elhozni, beszerezni. Megtanuljuk a gyerekekkel együtt is értékelni, amink van – nem kidobni a maradékot sem, nem fölfalni a készleteket. És reggel sem kell keltegetni, addig alhatunk, amíg csak szeretnénk. Vagyis amíg a legkisebb szeretne… 🙂
Ma reggel a nagyfiunk azt mondta, szerinte határozottan jobb itthon tanulni, mert így nem zavarja közben senki. (Valószínűleg a legkisebb épp aludt.) Azért nyugtáztam magamban, hogy ha visszaáll a rend, biztosan nem lesz magántanuló…
A szerzőről
