Bő egy hónapja – több-kevesebb sikerrel – már mi is éljük az otthonoktatók korábban ismeretlen életét. Azért nem panaszkodhatunk, általában megy szépen minden. Kivéve, ha jön egy-egy „roló”. Mert ha az legördül…
Ez általában matekórán szokott előfordulni, valamivel a reggeli után és a tízórai előtt. És ha legördül, akkor nincs 7 + 8, csak üveges tekintet. De ha sikerül felhúzni – akár egy kör futással, akár egy kis tízóraival –, akkor minden világos lesz hirtelen, ami addig óriási kihívásnak tűnt.
Időként előfordul, hogy az éjszaka közepén felébredek (nem nehéz kitalálni, ki miatt). És ha ilyenkor eszembe jut egy-egy aggasztó gondolat, egészen biztosan nem szabadulok tőle órákig. Megtanultam már, hogy ilyenkor nem szabad magam komolyan venni: ami éjszaka nyomasztó tehernek tűnik, reggelre megoldandó feladattá szelídül.
Bő egy hónapja mindannyian egy kicsit nézőpontot váltottunk, sok minden értékelődik át folyamatosan, ahogy átgondoljuk – jót tesz néha a távolság. Kiderül, mi az igazán fontos az életünkben, kik azok, akik ilyenkor is megmaradnak „mellettünk”, akik akár csak egy-egy üzenetváltással is, de gondolnak ránk. És nem utolsósorban most azokkal tölthetjük az időt, akik igazán számítanak: a családunkkal. (Csak a nagyobb családdal nem, ez annál nehezebb…)
Ez a helyzet olyan, mint egy stoptábla: állj, nézz körbe, minden rendben?
Mi az, amit másként értékelünk egy hónapja? Van olyan, amiről kiderült, hogy mégsem olyan lényeges, mint hittük? Van, aki „mellettünk van” most is, pedig esetleg nem is gondoltuk korábban? Mi és ki az igazán fontos most, amikor minden fölösleges eltűnik az életünkből?
Néha nem árt, ha elgondolkodunk az életünk alakulása felől. Olyan, mintha felhúznák azt a bizonyos rolót, vagy reggelre kitisztulna az ég.
A szerzőről
